A világon elsõként éppen a mi szép városunkban épült egy templom Pirrotti Szent Pompiliusz tiszteletére. A Sugár úti kápolna templombúcsújára mindenkit szeretettel hívott a 250 éves Piarista Iskola és Rendház. Azok a szerencsések, akik elfogadták a meghívást, a fõcelebráns Ruppert József szentbeszédét hallgathatták meg.

- Kutatjuk Pirrotti Szent Pompiliusznak a titkát. - kezdte prédikációját Ruppert atya - Mit tudott ez a szegény piarista, hogy az Egyház szentté avatta, és ma is, 300 év után is Campi Salentinában és Montecalvo Irpinoban – ahol meghalt és ahol született – hatalmas ünnepségeket szerveznek, körmenettel és tûzijátékkal.
Valami rendkívülit tudott ez az ember, amiért ma is ilyen nagy – nagy szeretettel emlékeznek rá. - Ezután elhelyezte õt korban, az itáliai félszigeten, abban a vallási mentalitásban, amely még a janzenizmus hatása alatt állott. - Egy távoli, szigorú Isten képe nyomta rá bélyegét az akkori vallásosságra, akkor volt az egy gyónás – egy áldozás gyakorlata is. Ebbe a korba jött a mi szentünk, és élte a piaristák életét. Tizenhárom éven át tanított. Ott döbbent rá a kalazanciusi igazságra: Akkor lesz valakibõl jó nevelõ, ha a gyerekekben Jézus Krisztust látja. A fülébe csengett Jézusnak az utolsó ítéletrõl mondott példabeszéde: Jertek Atyám áldottai... mert éheztem, és ennem adtatok... Amit alakíthatnám át így: mert buta voltam és megtanítottatok. Mert neveletlen voltam, és megneveltetek. Pompiliusz nemcsak nevelt, hanem próbálta a gyerekekben meglátni Jézus Krisztust. Szerette õket. És a gyermek nem haragszik a fegyelemért, de azt azonnal megérzi, ha egy pedagógus szereti, és jót akar neki. Megváltozott Pompiliusz körül az iskola. A gyerekek szerették, szívesen mentek hozzá gyónni. A gyerekek elfogadták, ha megfeddte õket, mert megérezték mögötte a szeretetet. Ez volt Pompiliusz titka. Tódultak prédikációjára az emberek, mert nem egy szigorú, fenyegetõ Istenrõl beszélt, hanem a jóságos mennyei Atyáról. Nagyon érdekes elolvasni Ferenc pápának a szavait arról, melyben a papokat arra inti, ne teológiai fejtegetésekbe bocsátkozzanak a szentbeszédben, hanem ébresszék föl a hívekben, milyen öröm kereszténynek lenni, mert Isten a jóság és irgalom. Nagyon érdekes, hogy Pompiliusz ezelõtt 300 évvel már ráérzett erre. Elöljárói felmentették a tanári munkája alól, hogy teljes idejét a hívekre fordíthassa, mert érzéke volt hozzá. Jó volt õt hallgatni, jó volt vele beszélgetni. Mindenkihez volt egy vigasztaló és bátorító szava. Megengedte a jámborabb híveknek, hogy akár naponta szentáldozáshoz járuljanak, ami abban a korban egyáltalán nem volt természetes.
Megdöbbentõ, ha Campi Salentinában meglátogatjuk azt a szobát, ahol lakott. Elõször is az, milyen kicsi. Aztán, ha kérjük, mutassák meg nekünk a személyes holmijait, kiderül, nincsenek. Az egy reverendán, papi imakönyvén és rózsafüzéren kívül nem volt semmije. A szegénységnek ez a szélsõséges megélése elgondolkoztat a mai világban, amikor a szegények és a dúsgazdagok közt kezd nagyon kinyílni a skála. A keresztény embernek hogyan kell gondolni a szegénységre? Van-e kapcsolat a szegénység és a lelkipásztori munka sikere között? - Ezután Jézus életét és szavait idézte ezzel kapcsolatban. Figyelmeztetett azonban arra, tévedés lenne azt hinni, Jézus minden követõjétõl teljes szegénységet várt. De egy apostolnak, aki egész életét az evangélium hirdetésére szánta, annak nem szabad gazdagságra vágynia. Pompiliusz ilyen volt.
Régi történet: a bölcshöz odamegy egy ember, megkérdi, miért baj a gazdagság? - Menj oda az ablakhoz – válaszolja. - Mit látsz? - Utcát, rajta jövõ-menõ embereket. - Menj oda a tükörhöz, mit látsz? - Önmagamat. - Pedig üveg mind a kettõ. De az egyiknek a hátlapján ott az a vékony ezüstréteg. Az ezüsttõl pedig már másokat nem látsz, csak saját magadat. - Ezért kell a keresztény embernek nagyon bölcsnek lennie, megtalálni a helyes középutat. Pompiliusz mindig a teljes szívét, teljes lelkét adta, nem törõdött semmi mással. Nem törõdött vagyongyûjtéssel.
Mi a tanulság, mit üzen nekünk, mai embereknek Pompiliusz? Mindig vissza kell térnünk Jézus evangéliumára, az utolsó ítéletre. Nem a vagyonunk alapján fog minket megítélni az Úr. Hanem, hogy hogyan bánunk az emberekkel. - Éhes voltam, és ennem adtatok. Ezt tette Pompiliusz. És folytathatnám a sort. Az volna jó, ha arra buzdítana minket Pompiliusz élete példája és közbenjárása, hogy abban az életállapotban, amelyben vagyok – akár, mint édesanya, vagy édesapa, akár tanár vagyok, vagy autóbuszvezetõ, vagy orvos, bármi -, azokban, akiket rám bízott az Isten, Jézus Krisztust lássam. És kérjük Pompiliuszt, irányítsa közbenjárásával életünket, hogy ne csak mi lássuk meg a körülöttünk lévõ emberekben Jézus Krisztust, hanem õk is megérezzék rajtunk – nem szavainkon, hanem az életünkön – Jézus Krisztust. Szent Pompiliusz elénk élt egy Istennek tetszõ, csodálatos életet, itt a példa, kövessük!
A szentmisét követõen az Istvánffy kamarakórus tagjaiból alakult énekegyüttes adott 40 perces hangversenyt. Gregorián responzóriumok és reneszánsz angol szerzõk egyházzenei mûvei csendültek föl négy hangon. Suba Dorottya szoprán, Orbán Ottilia alt, Újházy Márton tenor és Muntag Lõrinc basszus szólama méltán váltott ki vastapsot a hallgatóktól. Ezután került sor a hagyományos kerti vacsorára.

A búcsúi mise elõtt a vendég atya, a fiatalos hetvenes Ruppert József szívesen állt a Kanizsa olvasói rendelkezésére:
 

- Hallani olyat, a 21. században a tudomány már idejét múlttá teszi a vallást, mi errõl a véleménye?

- Úgy gondolom, hogy ma már sokan mosolyognak ezen a felvetésen, a hit és a tudományok szembenállása már rég túlhaladott elmélet. Amikor az 1500-as évek végén Kalazanci Szent József megalapította az elsõ piarista iskolát, az volt számára a fõ szempont, hogy segítsen a tudatlan gyerekeken, akik emiatt nem tudtak rendes munkát vállalni, elkallódtak, kis gazemberek lettek. Tolvajokká, akik bandákba verõdve loptak, csaltak. És az iskolának az volt az alapbeállítottsága, hogy nem csak tudást adni a gyerekeknek, hanem egyúttal a vallásos életbe is bevezetni õket. Mert Kalazanciusnak szent meggyõzõdése volt, hogy a tudás nem elegendõ. A kiegyensúlyozott, boldog élethez a hit segít hozzá. Az Istennel való kapcsolat, amely kiteljesíti azt, amit a tudománnyal a gyerek megszerez. Jelmondata: Pietas et litterae – mindkettõt adni: a hitet is és a tudást is, bizonyítva ezzel, hogy a kettõ nincs ellentétben egymással.
 

- 1960-ban lett piarista, kiknek köszönheti a hivatását?

- Nehéz idõkben jártam általános iskolába, vallásellenes irány volt akkoriban. Mivel azonban vallásos családban nõttem fel, szüleim 1956-ban a budapesti piarista gimnáziumba írattak. Olyan atyák tanítottak ott, hogy számomra 1-2 év után egyértelmû volt, hogy az az élet, amit õk élnek, azt érdemes elvállalni, a nehézségek ellenére is. Pontosan azért, amirõl elõbb beszélgettünk. Mert nem csak tanárok voltak, hanem papok is. Akik a tantárgyukon – akár matematikát, akár biológiát tanítottak – az Isten felé terelték a gyerekeket. És felvértezték õket egyfajta pajzzsal abban a vallásellenes korban.
 

- Ruppert atya tanított Kecskeméten, amely iskolának büszkesége Erdõsi Imre atya. Az õ élete tartalmat adott annak a jelzõnek: a hazafias piarista rend.

- Huszonkét évet töltöttem ott. A pedagógiai terveinkben nem csak üres szólam volt a hazafias nevelés, hanem igyekeztünk olyan embereket bemutatni diákjainknak, akik egész életüket a hazáért áldozták, akár anélkül is, hogy meghaltak volna. Ilyen ember volt Erdõsi Imre. Õ Nyitráról indult. Nem is magyar ember volt, hanem szlovák, Polesni volt az eredeti neve. A selmecbányai rendházban volt, amikor hírét hallotta, hogy veszélyben a haza. Onnan jelentkezett tábori lelkésznek, és ment a branyiszkói csatába, melyet az õ lelkesedésének köszönhetõen meg is nyertek a honvédseregek a császáriakkal szemben. Annak a feszületnek, amelyet a csatában felmutatott, a másolatát Kecskeméten õrizzük, egy Guba Pál nevû piaristának köszönhetõen, aki nagyon tisztelte Erdõsi Imrét. Amikor Kecskemétre került Erdõsi atya, meg akarták tenni apátplébánosnak, de õ elhárította. Azt mondta, õt tanárnak hívta el az Isten. A kecskeméti rendház falán van is egy nagyon szép emléktáblája a következõ szöveggel: Honvéd lesz a diák, a tanár halad élen a harcban, Szent zászlója kereszt: veszhet-e így a haza?
 

- Rómában is szolgált, a rend legfõbb római elöljárója, a generális mellett. Most pedig a romániai rendtartomány felelõse.

- 21 évig tartoztak hozzám piarista ügyek, Olaszországtól Szlovákián, Lengyelországon át Belorussziáig. Ha az ember kint él Olaszországban, óhatatlanul megtalálják a kinti magyarok. Így kerültem kapcsolatba firenzeiekkel, akiknek meghalt a magyar papjuk. Átjártam Firenzébe évente többször magyar nyelvû szentmisét mondani, intéztem lelki ügyeiket, újságot szerkesztettem nekik. Érdekes, az ember azt hinné, hogy idõvel a kint élõ magyarok elolaszosodnak, de nem. Fontosnak tartják, hogy megõrizzék a magyar kultúrát, és azt fölmutassák az olaszoknak. Ami a másik kérdést illeti. Trianon után jött létre a romániai piarista rendtartomány, hiszen a román állam nem tûrte, hogy Magyarországon legyen az ottani piaristák fõnöke. 1948-ban aztán minden iskolánkat elvették, államosították. A piarista atyák éltek, ahogy tudtak. Volt, aki lelkipásztorkodásban el tudott helyezkedni, volt, aki nem. De iskolában nem taníthattak, mert akkor el kellett volna fogadniok az ateista szellemet. 2005-ben meghalt az utolsó piarista is, Való Ferenc. Azt hittük, meg lehet húzni a lélekharangot. De a Gondviselés másképp döntött. A rendszerváltás után egyfajta pezsdülés kezdõdött. Egyrészt a régi piarista diákok hálás szeretettel gondoltak egykori iskolájukra, másrészt visszakaptuk épületeink egy részét. Ezekben egyházmegyei vezetésû iskolák nyíltak: Szatmárnémetiben a Kalazanci Szent József Líceum, Temesvárott pedig – a nevében Szent Gellértre emlékezõ – Gerhardinum folytatja a piarista hagyományokat, ott élõ piaristák nélkül is. Igen biztató egy új alapítás, Csíkszeredában a Márton Áron Líceum mellett mûködõ Piarista Tanulmányi Ház. Itt két rendtársam dolgozik.
 

- Rómában boldoggá avatási posztulátorként is dolgozott.

- Ez adva volt, ha Rómában éltem, kötelességem volt segíteni ezekben az ügyekben. Pietro Casani, Kalazanci korabeli piarista boldoggá avatása és a spanyol polgárháború piarista vértanúi közül tizenháromé tartozott hozzám. Azonkívül – Nagykanizsán ismerõs – a piarista nõvérek alapítóját, Celestina Donatit sikerült eljuttatni a boldoggá avatásig. És természetesen magyar ügyekben is igyekeztem segíteni, Boldog Salkaházi Sára posztulátora voltam. Szõke János szalézi atya – aki nagyon sok szentté avatási ügyet elindított - súlyos betegsége idején pedig Scheffler János és Bogdánffy Szilárd vértanúk ügyét folytattam. Jelenleg még Bálint Sándor és Brenner János ügyén dolgozom. Nagyon remélem, hogy Brenner János vértanú ügye 2-3 éven belül boldoggá avatásig juthat.
 

- Mindszenty bíboros?

- Nem én vagyok az ügy posztulátora. Amit mondani tudok, ez: az ügy megy elõre, intenzíven dolgoznak rajta. Õ hitvalló volt, mint Márton Áron is. Az sokkal bonyolultabb és szerteágazóbb ügy, mint a vértanúké. Rendkívül sok dokumentumot kell átvizsgálni, most nyíltak meg archívumok, például kiterjedt levelezése. Ehhez bizony türelem és idõ kell.
 

- Milyen személyes emléke van Mindszenty bíborosról?

- Bár személyesen soha sem találkoztam vele, Rómában természetesen nyomára bukkantam. A Szent István Háznak voltam húsz évig igazgatója. Amikor a budapesti amerikai követségrõl Mindszenty Bécsbõl Rómába érkezett, elsõ útja a Szent István Házba vezetett. Máig õrizzük az emlékkönyvbe írt bejegyzését: „A magyar Egyház megvalósult álma boldogsággal tölt el. Mindszenty József hercegprímás.” A Szent István Házról azt kell tudni, hogy az a Szent István alapította zarándokház jogutódja, mert az eredeti zarándokházat és templomot az 1700-as években lebontották. Elõször Mindszenty bíboros akart újra zarándokházat szerezni Rómában, de amikor õt letartóztatták, az ügy elakadt. Zágon József karolta fel Mindszenty elgondolását, és ezelõtt ötven évvel, egy nemes lelkû magyar hölgynek, Fáy Erzsébetnek köszönhetõen felépülhetett a mai napig fennálló zarándokház. Egyébként el kell mondanom, Mindszenty miatt késett az én bérmálásom. Édesanyám mindig azt mondta: Kisfiam, megvárjuk, amíg Mindszenty kiszabadul, majd õ fog téged megbérmálni. De a szentéletû bíborosnak már csak a nyomaival találkoztam Rómában.
 

Kanizsa