Van, aki bélyeget, képeslapot, lemezeket gyûjt. Akad, aki tollak, rágópapírok vagy hûtõ mágnesek birtoklásában éli ki gyûjtõ szenvedélyét. Sorolhatnám még a furcsaságokat, de ráakadtam egy igazán érdekes gyûjteményre, ami minden bizonnyal sokakat magával ragadna, ha közelrõl is láthatná.

Egy vidéki általános iskolában tanító nagykanizsai tanár különleges módját választotta annak, hogy a még zsenge elmékbe beletuszkolja az évszámokkal és uralkodók neveivel teli száraz tananyagot. A fiatal pedagógus régi fegyverek tulajdonosa volt, amirõl szívesen mesél a diákjainak, és nekem is nagy lelkesedéssel beszélt róluk. Halász István tanár úr beengedett a kis világába, amiben mesél szerzeményeirõl onnantól, hogy is kezdõdött a „mánia”, odáig hogy miért ért véget.

– Gyerekkoromban találtam egy szuronyt a pincében, aztán megtaláltuk a papa szuronyát a padláson, késõbb pedig kaptam egy harmadikat egy ismerõstõl. Így indult a gyûjtés. A szúró-vágó fegyverek – fõleg kardok, szuronyok – érdekeltek mindig is, valószínûleg a tévében látott kalandfilmek hatására – kezdi mosolyogva a tanár úr.

- A történelem izgalmai és érdekességei közül mi az a téma, ami a legjobban érdekli?

– Az ezernyolcszázas évek közepe, vége érdekel leginkább a hadtörténeti témában. Fõleg az Osztrák- Magyar Monarchiával kapcsolatosan. Sokáig megpróbáltam begyûjteni minden régi tárgyat, ha másért nem, csereanyagnak a számomra lényegesebb dolgokért. Sosem vonzott egyik világháború sem, az már nekem egy modern, gépiesített hadviselést jelent – meséli. – Minden összeszedtem a kulacstól, a sisakig, ami nem volt veszélyes és illegális. Volt egy mûhely, ahol javítgattam, csiszolgattam a tárgyakat. Aztán célirányosan cserélgetni kezdtem õket. Sajnos elég ritkán, de megtudtam egy tárgy történetét is, ez különösen érdekes és izgalmas egy gyûjtõnek. Például, egy Sormáson talált lövedéket sikerült beazonosítani. Egy hat fontos ágyú lövedéke volt, ami valószínûleg 1848-ban került oda, esetleg Jellasics horvát csapatainak bevonulásakor – tart rögtönzött történelem órát István.

- A sok kincs közül, melyik a legkedvesebb?

– A kedvencem igazából, mindig a frissen szerzett tárgy volt. Soha nem a pénzbeli értéke számított, hanem az adott tárgy múltja és történelmi értéke. Még egy ócska kulacsnak is tudtam örülni. Sajnos a gyûjtés abbamaradt, az ereklyék nagy részét el is adtam már. Munka és család mellett nem tudtam tovább hódolni ennek. Az érdeklõdésem viszont nem csökkent.

- A családja, hogy viszonyult ehhez a szenvedélyhez?

– Õk mindig is tolerálták a hobbimat, mivel nem csináltam a lakásból múzeumot. Még az elõzõ otthonunkban volt egy lépcsõforduló, ahová fel tudtam pakolni a gyûjteményemet. Ott szerintem egész jól mutattak, de most már csak pár apróság maradt. Ezek most ott vannak, ahol éppen helyet találtam nekik: padláson, garázsban. Egy régi játék kard és egy afrikai pisztoly maradt meg, ezeket a gyermekeim használták fel farsangra – nevet.
 

- Úgy tudom, tartott haditechnikai órát az iskolában, ahol dolgozik. Milyen témában és kellékekkel zajlott az elõadás?

– Igen. Az 1848. márciusi események kapcsán tartottam hadtörténeti órát a felsõ tagozatosoknak, már nem elõször. A korszak haditechnikáját szerettem volna bemutatni, nem annyira tudományosan inkább a gyerekek korának megfelelõen, érdekesen. A lovasság, a gyalogság, a tüzérség haditechnikája és fegyverzete volt az alapja. Nagyon jó számítógépes animációkat is találtam az interneten. Külön köszönet az ismerõseimnek, akik kölcsön adtak néhány tárgyat az órához. A kapott fegyverarzenálban voltak szabadságharc korabeli ágyúgolyók, kartácsgolyó, gránát, kard, csákányfokos, elöltöltõs pisztolyok – ezek a koruk miatt már szerencsére engedély nélkül is tarthatók – valamint lövedékek, golyóöntõ fogó, lándzsa – sorolja.

- Lehetne lõni ezekkel a fegyverekkel?

– A Zsaru Magazinban azt írta egyszer egy fegyverszakértõ: meg lehet próbálni, de a börtönkórházban lassan megy a gyógyulás – viccelõdik.
 

– Szerintem a tanulók nagy érdeklõdést mutattak. Úgy gondolom az elöltöltõs pisztolyok aratták a legnagyobb sikert. Ezeket meg is lehetett tapogatni, hiszen nem éles vagy hegyes, nem balesetveszélyes. Természetesen töltve sem voltak már, vagy 150 éve – hangsúlyozza.

– Biztosan több ismeretük lett a múlt háborúiról. Érintettük az akkori orvoslás témáját is, és megállapítottuk, milyen szerencsénk van abban, hogy egy békés korban élhetünk. Meséltem nekik, hogyan használta fel a lakosság a háborúból megmaradt tárgyakat. Például, hogy a német rohamsisakokból falun a trágya lé merésére szolgáló tárgyat készítettek, a szuronyokból disznóölõ kést, a rézhüvelybõl pedig vázát. De láttam már gázálarctokból készített templomi perselyt, és leventepuskából készített virágkarót is. Hogy a láncból és ágyúgolyóból készített kéményseprõ eszközrõl ne is beszéljünk.

Szever Viktória