Halott nõk és gyermekek, ameddig a szem ellátott. Hetvennégy évvel ezelõtt bõven aratott a halál a magyarok között is az ukrajnai térségben…

Az 1938-as elsõ, valamint az 1940-es második bécsi döntésekkel nemcsak négyzetkilométerek ezreit kapta vissza Magyarország a német-olasz döntõbíráktól, hanem zsidó vallású emberek tízezrei is magyar fennhatóság alá kerültek. Ráadásul, közel 20 ezer izraelita vallású ember érkezett a Harmadik Birodalomból, Szlovákiából, Cseh-, valamint Lengyelországból, a náci rabiga elõl menekülve. Ezeknek a menekülteknek a jó részét vagy internálótáborokba zárta, vagy más módon, de megfigyelés alatt tartotta a Külföldieket Ellenõrzõ Országos Központi Hatóság.
Kárpátaljára 1939 márciusában vonultak be a magyar csapatok. Jelentõs számú zsidó népesség élt ekkor ezen a vidéken, akik részint már idemenekültek, részint pedig helyben lakó, vallásos ortodox zsidók voltak. Alig telt el egy év, mikor – 1940 õszén – Kárpátalja kormányzói biztosában, Kozma Miklósban felmerült a szegény, kárpátaljai falusi zsidó lakosság kitelepítésének ötlete. Példát a náci gettósítások adtak neki, de õ tömeges deportálásokban gondolkodott. „Próbakép”, 1940 telén csendõrökkel néhány zsidó családot áthajtatott a szovjet és a román határon. A kísérlet bevált, az elüldözött zsidók nem tértek vissza, és külügyi „bonyodalom” sem származott a néhány család határon való átzavarásából.
 

Fél év múlva, a Szovjetunió elleni háború megindulása után Kozma egyeztetett a kárpátaljai karhatalmi egységek vezetõivel és a KEOKH döntéshozóival: elérkezetnek látta az idõt, hogy a Kárpátaljára menekült zsidó embereket deportáltassa. A külföldi, izraelita vallású állampolgárokat, a hontalanokat (állampolgársággal nem rendelkezõ) illetve a „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat 1941 júliusában kezdték összegyûjteni. Rendkívül lényeges, hogy mindez Bárdossy László miniszterelnök engedélyével és Horthy Miklós kormányzó hozzájárulásával történt. Az indoklás szerint azért, hogy „az országba fõként az utóbbi idõben beszivárgott lengyel és orosz zsidók minél nagyobb számban és minél elõbb elszállításra kerüljenek”. Az egyik történész kollégám szerint „idegenrendészeti eljárásként” aposztrofált mûveletnek további magyarázatai is születtek: a Galíciába bevonuló, megszálló magyar csapatok okán az ide áttelepíteni szándékozott zsidók továbbra is magyar fennhatóság alatt maradtak volna, és beköltözhettek volna a visszavonuló szovjet hadsereggel eltávozott galíciai zsidóság házaiba, ezek vagyontárgyait használhatták volna az ígéret szerint. Ezért – fejenként – csupán 30 pengõt, háromnapi élelmet és annyi poggyászt vihettek magukkal, amennyit lábon elbírtak. A magyar hatóságok szerte Kárpátaljában, mindenütt razziázni kezdtek: Bustyaházától Majdánkán át, Alsóapsáig. Csak az utóbbiból 50 családot, összesen több mint 200 embert hurcoltak magukkal a kõrösmezei, a határállomás szomszédságában felállított gyûjtõtáborba, míg Alsószinevérbõl mintegy 300 izraelitát deportáltak.
 

Aztán július végétõl a hontalan, vagy külföldi honos zsidók utáni hajszát az egész országra kiterjesztették. Kárpátalján kívül Észak-Erdélyben, a fõvárosban, de még a Balatonnál is razziáztak. Sachs Gézáné, az akkor 32 éves munkácsi könyvelõ a következõket vallotta errõl, ami egyébként remekül mutatja az akció általános képét is: „1941-ben a zsidókat, akiknek nem volt kézben az állampolgárságuk, idegeneknek nyilvánították, tekintet nélkül arra, hogy itt élt, itt született az apja, a nagyapja is. Természetesen más országok sem vették be, és így hontalanokká váltak ezek a zsidók. Mi is ebbe a csoportba tartozunk.” A kiadott irányelveket a helyben buzgólkodni akaró csendõrök vagy tisztviselõk sokszor átlépték: így történt ez Eötvösfalván is, ahol mindössze nyolc zsidó család élt. Mindannyian magyar állampolgárok voltak, mégis deportálták õket. Kõrösmezõrõl az elsõ transzport 1941. július 14-én indult Ukrajnába. A nyilvántartások szerint a következõ hetekben Kárpátaljáról 13 ezer 400, míg az ország többi részérõl további 4 ezer zsidó embert vittek át a határon teherautók platójára vagy marhavagonokba zsúfolva. Célállomás általában a galíciai Kamenyec-Podolszkij volt, de nem minden esetben. Ugyanis a csendõrök sokszor egyszerûen csak átvitték a deportáltakat valamelyik határon, majd 5-10 kilométer után szélnek eresztették õket. Visszatérni nem volt szabad… Így járt például a Felsõbisztráról elhurcolt 200 zsidó család is, akik majd egy évig bolyongtak Lengyelországban.
Egy Budapestrõl elhurcolt 17 éves fiút a családjával együtt deportáltak, aki így emlékezett: „Átvittek a határon, és ott azt mondották, hogy mehetünk oda, ahová akarunk. Kõrösmezõn vittek be lengyel területre, visszafordulni nem volt szabad, mert fõbe lõttek volna, de befelé az országba lehetett menni. Lengyelországban bekerültünk egy erdõbe, ott SS-ek és magyar csendõrök lövöldöztek ránk. Sajnos saját szememmel láttam, amikor édesanyámat és testvéreimet lelõtték.”
 

Azonban a fõ célállomás, Kamenyec-Podolszkij esetében a magyar hatóságok semmiféle elõzetes intézkedést nem tettek ekkora embertömeg megfelelõ elhelyezésére és ellátására. Augusztus elején a magyar csapatok továbbindultak a Szovjetunió belseje felé, míg a helyükre Wehrmacht egységek érkeztek. A németek – szembesülve az állapotokkal, a sok ezer, nyomorúságos körülmények között tengõdõ zsidó helyzetével – a deportálások azonnali leállítását követelték a magyar kormánytól. A hivatalos felszólítás okán a magyar belügyminiszter leállítatta a kitoloncolásokat. Az akkor, ott uralkodó állapotokat kiválóan jellemzi a városon 1941 augusztusának közepén átvonuló magyar honvéd alakulat helyzetleírása: „Igen sok a zsidó, különösen a nõk, lerongyolódva, de ékszerekkel és pirosra festett ajakkal magyarul kérnek kenyeret, s minden pénzt hajlandóak megadni érte. (…) A város zsidó negyede tele van internált zsidókkal, közöttük igen sok a budapesti: kimondhatatlan és leírhatatlan piszokban élnek, hiányos öltözetben járnak-kelnek, utcák bûzösek, egyes házakban temetetlen hullák hevernek. A Dnyeszter vize fertõzött, a parton itt is, ott is kivetett emberi hullák.”
 

A magyar-német, deportálásokat leállító megállapodás ellenére a 10. magyar vadászzászlóalj egy újabb „zsidótömeget” kergetett át Tarnopolnál a Dnyeszteren. Erre a térségbe éppen beérkezõ, a zsidók legyilkolására „szakosodott”, speciális SS alakulat vezetõje, Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer parancsot adott a környék teljes megtisztítására az izraelita vallású személyektõl. Augusztus 27-én egy SS egység érkezett Kamenyec-Podolszkijba, és megkezdte a gyilkolást. A Magyarországról kitelepített zsidókat, de a helyieket is kihajtották a városból, a település melletti erdõ határába. Hatalmas gödröket ásattak a férfiakkal, majd belegéppuskázták a sok ezer embert, férfit, nõt és gyermeket a tömegsírokba. Az akció idején egy magyar katonai konvoj vonult át a településen. A sofõrök nagy része zsidó munkaszolgálatos volt. Egyikük, Mermelstein Gábor puskaropogást hallott a város melletti erdõ felõl. Vallomása szerint soha nem tudja elfelejteni, amit ott látott: „Több száz embert láttunk ott vetkõzni (…) egy juharfasor mellett haladtunk, gyakorlatilag a meztelen holttestek tömege felett (…) hirtelen megpillantottunk egy négyzet alakú gödröt, amelynek mind a négy oldalán emberek álltak. Ártatlan emberek százait géppuskázták halomra. Sosem felejtem el, amit láttam és éreztem: a rémült arcokat, az ellenállás nélkül saját sírjukba vonuló férfiakat, asszonyokat, gyerekeket. Egyszerre volt bennem rémület, felháborodás és mérhetetlen fájdalom.” A budapesti Frimmer Hermann pedig így emlékezett: „Mikor visszafelé átutaztunk arra, akkor már egy szál zsidó sem maradt meg.” A gyilkolás három napig tartott. Jeckeln SS legényei 23 ezer 600 embert, köztük 10-15 ezer Magyarországról deportált zsidót lõttek agyon. Ez volt a holokauszt iszonyú történetének elsõ tömegmészárlása.
 

Több ezer ember került Sztanyiszlavba is. Sajnos itt az ukrán lakosság egy része már a Vörös Hadsereg kivonulása után rátámadt a zsidókra, de ekkor a térséget megszálló magyar honvédség még megakadályozta a pogromokat. A tömegmészárlások itt is akkor kezdõdtek, amikor július végén a német hadsereg átvette a város, illetve a környék ellenõrzését, és megérkeztek a tisztogató SS alakulatok. Az alsóapsai Adler család így emlékezett az SS által irányított, de az ukrán milicisták kezeitõl véghezvitt mészárlásra: „Az elhurcolt zsidók nagy részét agyonlõtték és egyeseket a Stanislau-i gettóba vittek. Sokat bedobtak a Dnyeszterbe, a nõknek levágták a mellét, a gyerekeket kettévágták és igen sok embert élve eltemettek.” A város gettójából a még életben lévõ zsidókat 1943 márciusában szállították a belzeci haláltáborba, ahol valamennyiüket elgázosították.
 

A csertkovi eseményekre, az ottani zsinagógában történtekre a Sachs-család tagjai így emlékeztek: „Nemsokára fiatal, felfegyverkezett parasztfiúk jöttek, és a férfiak nagy részét, de sok nõt is elvittek. Ezeket többé nem láttuk. A többi férfiakat a szekrényben bujtattuk, így szorongtunk ott hetekig, elmondhatatlan rettegésben. Hisz az támadhatott nekünk büntetlenül, aki csak akart. Ekkor még voltak Csertkovban zsidók, és ezek hoztak nekünk néha egy kis borsólevest, egy fõzeléket. Késõbb, mikor az éhség már nagyon hajtott minket, mi is kimerészkedtünk az utcára bevásárolni. (…) Néhány nap múlva azonban ki lett hirdetve falragaszok útján, hogy az összes zsidónak el kell hagyni a várost. Egy kaszárnyába vittek minket. Megjöttek ide azok is, akiket 3 héttel ezelõtt a templomból elhurcoltak volt, de nem mind, csak néhány nõ. Rongyosak voltak, cipõ nélkül, csontig lesoványodva. A férfiakat, akikkel együtt indultak, mind agyonverték. Rettenetes lelkiállapotban voltunk, nem tudtuk, mi fog velünk történni. (…) Az embereket, akik a kaszárnyában maradtak, körülbelül 4 ezer lélek, a következõ éjszaka útnak indították gyalog. 10 napon keresztül hajtották õket esõben, sárban, akkor a Gestapo megölte õket. 8-an maradtak közülük életben.”
A zsidódeportálások ellen több neves magyar közéleti személyiség is tiltakozott, mint Rassay Károly vagy Slachta Margit. Miután Horthy és köre tudomást szerzett a tömeggyilkosságokról, nem merték folytatni az átmenetileg leállított deportálásokat. Majd 1941 novemberében Bárdossy László miniszterelnök a parlament alsóházát arról tájékoztatta, hogy a zsidók kitelepítését ugyan folytatni akarták: „de a velünk baráti német birodalom figyelmeztetett bennünket, hogy ne tegyük”. A közel 18 ezer, hazánk területérõl deportált közül mintegy 2 ezer embernek sikerült megmenekülnie a haláltól, és visszatérnie Magyarországra. Kutatások adatai igazolják, hogy 15-16 ezer ember került a kamenyec-podolszkiji, sztanyiszlavi és csertkovi tömegsírokba, illetve ebbõl a térségbõl a belzeci haláltábor gázkamráiba.
 

A Kamenyec-Podolszkij-i mészárlás után a lerohant Szovjetunió más, megszállt területein is akcióba léptek az SS tisztogató alakulatok: az „Einsatzgruppék”. Ezeknek az SS és egyéb német rendõri erõkbõl álló, tisztogató egységeknek a megszállt szovjet területeken egyetlen fõ feladata volt: vadásztak a zsidókra, cigányokra, partizángyanúsakra és kommunistákra. A nürnbergi per során Erich von dem Bach-Zelewski SS-tábornok emígy beszélt a tisztogató alakulatok kijelölt feladatáról: „a zsidók, cigányok és a politikai komisszárok megsemmisítése”. Az Einsatzgruppék a Birodalmi Biztonsági Fõhivatal irányítása alá tartoztak, parancsnokuk elõször Reinhard Heydrich, majd ennek meggyilkolása után Ernst Kaltenbrunner volt. A keleti, megszállt területeken, két hullámban emberek százezreit irtották ki: az elsõ a Szovjetunió megtámadásától 1941 decemberéig tartott, míg a második „söprés” 1942 januárjában kezdõdött és egészen 1942 nyarának végéig elhúzódott. Négy fõ tisztogató csoportot hoztak létre: az „Einsatzgruppe A” – dr. Franz Walter Stahlecker SS-Brigadeführer irányítása alatt – az észt, lett és litván területeken zsidótlanított. Az „Einsatzgruppe B” Artur Nebe SS-Brigadeführer vezetésével Fehéroroszországban gyilkolt, míg az „Einsatzgruppe C” Ukrajnát járta végig, utóbbit az SS-Gruppenführer dr. Otto Rasch vezette. Az „Einsatzgruppe D” a Krím-félszigeten és a Kaukázusban ölte a zsidókat, cigányokat, és bárkit, aki a Harmadik Birodalomra veszélyt jelenthetett: ezt az egységet az SS-Gruppenführer Prof. Otto Ohlendorf parancsnokolta.
 

Az Einsatzgruppék „Sonder-” és „Einsatz” kommandókból álltak. Ezek a kommandók vagy századnyi, vagy zászlóalj (kb. 500 ember) erõsségûek voltak, és ezek végezték a tisztogatásokat, de meg kell jegyezni, hogy a balti államokban és Ukrajnában a helyi antiszemiták és kollaboránsok is segítettek a gyilkolásban ezeknek a különleges egységeknek. Szintén itt kell megemlíteni, hogy ezek a különleges csoportok próbálták ki elõször, majd alkalmazták tucatjával az elgázosító teherautókat. Ezek sosem mentek üresen. Hogy a legénységet kíméljék a néhány éves gyermekek, valamint a fiatal nõk és anyák saját kezû kivégzésétõl, ezért ezeket a szerencsétlen áldozatokat egy-egy falu megtisztítása után bezárták ezekbe a teherautókba. Továbbindultak a következõ településre, és mire odaértek a következõ gyilkosságuk színhelyére, addigra a nõk és a gyermekek megfulladtak ezekben a mozgó gázkamrákban. Az elv egyszerû volt: a kipufogógázt bevezették a zárt raktérbe… A Kamenyec Podolszkij eset után csupán egy hónap telt el, és egy újabb tömegmészárlás következett. Azért fontos ez az 1941. szeptember végi idõpont, mert ez után az Einsatzgruppék szinte versenyeztek egymással az általuk felügyelt terület „zsidótlanításában”.
 

Miután az elfoglalt Kijevbõl, a támadó Wehrmacht egységek zöme továbbindult, a térségbe érkezett az Einsatzgruppe C „Sonderkommando 4A” egysége, Paul Blobel SS-Standartenführer irányításával. Blobel 1941. szeptember 28-án érkezett meg Kijevbe, és rögvest falragaszokat helyeztetett el szerte a városban. A felhívás szerint másnap minden kijevi zsidónak kötelezõ volt megjelennie a város szélén lévõ temetõnél. A plakátok szerint a felhívásnak nem engedelmeskedõ zsidókat elfogásuk esetén a helyszínen agyonlövik. Így 1941. szeptember 29-én harmincezernél is több civil gyûlt össze a temetõ szomszédságában. Az SS katonák menetbe rendezték, majd a Babij Jar-i szurdok irányába indították el az embertömeget. A „Sonderkommando 4A” SS legényeinek a német tábori rendõrség segített a foglyok kísérésében és felügyeletében. A szakadék közelébe érve a zsidóknak át kellett adniuk minden csomagjukat, majd pedig meztelenre vetkõztették az embereket. Innen már csak néhány száz méterre volt a Babij Jar-i szurdok, ami tulajdonképpen egy fél kilométer hosszú és mintegy 70-80 méter mély „bemélyedés” volt. A lemeztelenített és ekkora már halálra rémült zsidókat csoportokra osztották, majd az elsõ csoportot bevezették a szurdokba. A szakadék egyik peremére géppuskaállásokat telepítettek. Mikor az elsõ csoport hosszú sorban felsorakozott, a szemben felállított gépfegyverek megszólaltak, és egész addig tüzeltek, amíg bárki is mozgott. Ezután néhány SS katona járta végig a hörgõ emberhalmot, és azt, aki nem kapott halálos lövést, közvetlen közelrõl fejbelõtték. Majd következett az újabb csoport… A nap végére látszott, hogy a váltásban gyilkoló, 150 fõs Sonderkommando nem lesz képes aznap bevégezni szörnyû tettét. Az óránként közel ezer embert agyonlövõ SS-katonákat egyre jobban megviselte a lemészárolt nõk és gyermekek látványa. A mészárlás közben egyre inkább lerészegedõ egységet Blobel napnyugta elõtt leállította. A még élõ embereket összeterelték, és a gyilkosok a leendõ áldozataikkal a szabad ég alatt váratták a napfelkeltét. Ahogy kivilágosodott, újra kezdõdött a mészárlás, egészen addig, amíg egy zsidó is életben volt. Mikor a „Sonderkommando 4A” végzett, 33 ezer 771 polgári személy teteme feküdt a szurdokban. Az öldöklés másfél napon át tartott, és a mészárlást oly alapossággal hajtották végre, hogy alig néhányan – õk magukat halottnak tettetve – élték túl a vérfürdõt. A rákövetkezõ hónapokban a németek még több tömegkivégzést is végrehajtottak Babij Jarnál. A Kijev környéki zsidók, a kommunista- és partizángyanús, valamint a cigány áldozatok összlétszáma meghaladta a százezret: a halottak szinte teljesen megtöltötték a szakadékot.
 

Az áldozatok viszonylag pontos száma a fennmaradt precíz német nyilvántartásokból tudható. Az egyik leghírhedtebb ilyen feljegyzés az úgynevezett Jäger-jelentés, melyet az Einsatzgruppe A „Einsatzkommando 3” egységének vezetõje, Karl Jäger készített. A jelentés az „Einsatzkommando 3” Litvániában töltött 5 hónapja során végrehajtott akciókról számol be. Jäger 137 ezer 346 litván áldozatot említ egységének tisztogatásai után: „…ma megerõsíthetem, hogy az Einsatzkommando 3 megoldotta a zsidókérdést Litvániában. Litvániában nincsen több zsidó, leszámítva a munkás zsidókat és családjaikat”. Raul Hilberg amerikai történész szerint az Einsatzgruppék 1941 és 1945 között több mint 1,4 millió zsidót lõttek agyon.
 

Dr. Papp Attila