Tegnap készült el a nagykanizsai állatotthonban a legújabb „készség”: immár külön kennelbe várják a macskamamákat a kölykeikkel, de volt 20. évfordulós ünnepség és Uszkár-díjátadó is. Egyszóval: ünnepeltek az Élettéresek…

A kanizsai állatmenhely a német partnerszervezetük, a Tierheimleben In Not támogatásával külön kennelt épített a kölykeiket nevelgetõ „macska-kismamáknak”. Igaz, hogy nemrégiben átadtak egy macskaházat, de szükségesnek mutatkozott az egészen pici kölyökcicák elkülönítése a felnõtt macsekoktól, elsõsorban a fertõzésveszély miatt. A német szervezet segítségével sûrûn font vashálók segítségével kerítettek le egy biztonságos részt a kölyköknek, amely kennelhez még egy kis kifutó is épült. Így az állatotthon reményei szerint a kismacskák eléggé védett körülmények között lehetnek addig, amíg meg nem erõsödnek, és ezáltal képesek lesznek a fertõzések elkerülésére is.
Azonban a tegnapi nap nem csak a legújabb macskakennel átadása, hanem egy jeles évforduló miatt is jeles volt az állatotthonnak. Húsz éve alakult meg ugyanis a menhelyet üzemeltetõ Élettér Állat és Természetvédõ Egyesület. Az évforduló alkalmából egy kis ünnepségre várták a tagokat, valamint a múltbéli és jelenlegi támogatókat a Honvéd Kaszinó Tükörtermébe. Az ünnepség során a városi televízió archív anyagaiból készült rövidfilm segítségével emlékeztek vissza az elmúlt két évtizedre, amely felidézése során Maros Sándorné egyesületi titkár kiemelte: az elmúlt 20 évben közel 6000 kutyát és 500 cicát juttattak gazdához, illetve több száz gazda talált rá elkóborolt kutyájára, elveszett cicájára a menhelyben.
Az elmúlt 5 évben 10 millió forint feletti összeget fordítottunk a nagykanizsai és a város környéki településeken élõ állatok ivartalanítására, megelõzve ezzel a nem kívánt szaporulatot – sorolta a titkár. – Ebben nagy segítséget nyújtott és nyújt most is a Tierheimleben In Not német partnerszervezetünk folyamatos támogatása. Nekik köszönhetõ az az állapot is, hogy a menhelylakók száma jelentõs mértékben csökkent. Az elmúlt években benyújtott pályázataink 70 %-ban mondhatók sikeresnek. Ezeknek a pályázatoknak köszönhetõen több alkalommal nyertünk 700 ezer és 1 millió forint közötti összegeket mûködési céljainkra: így szervezhettünk 2011-ben ingyenes ivartalanítási akciót 2,5 millió forintnyi összegbõl, így sikerült 2014-ben 12 ezer kilogramm száraztápot nyernünk kutyáink és macskáink számára és néhány hónapja így nyerhettünk meg egy 300 ezer forintos ivartalanítási pályázatot is. Jelenleg 116 kutya és 20 cica ellátásáról gondoskodunk. A létszámunk folyamatosan változik. Abban reménykedünk, hogy talán évek múlva elérjük azt, hogy jó irányban megváltozik az emberek nagy többségének hozzáállása, és majd arra fogunk panaszkodni, hogy kevés a munkánk – mondta nevetve Maros Sándorné.
A Honvéd Kaszinó Városi Diákszínpadának elõadásában Nikolics Zsanna: „Élet a kutyák szemével” címû írását hallgathatta meg a közönség, majd pedig az idei Uszkár-díjak átadására került sor. A dél-zalai térségben élõ, elkötelezett segítõkön kívül Uszkár-díjat vehetett át a német Tierheimleben In Not szervezet vezetõsége is, mely után az ünnepséget állófogadás zárta.
 

Dr. Papp Attila

Nikolics Zsanna: Élet a kutyák szemével – Buksi története…

Nagyon fázom. És éhes is vagyok. Sötét van és félek. Hol az anyukám? Hol vannak a testvéreim? És hol a Pajti?
 

2010. 01. 25.
Megint rosszat csináltam. Mikor gazdiék elmentek otthonról, olyan szomorú voltam, hogy kénytelen voltam összerágni a cipõket. De én csak szeretetbõl tettem, hiszen rajta volt az illatuk. Mikor aztán megjöttek, nagyon csúnyán kiabáltak velem. Sõt, még ki is kaptam. Apa azt mondta, „Ennek a kutyának itt nincs helye!” És aztán beültetett az autóba és sokáig mentünk. Csak mi ketten. Izgatott voltam vajon hova mehetünk, csak azért voltam kicsit szomorú, mert a Pajtim, a kislányuk nagyon sírt mikor apa elvitt és azt mondta neki, „Köszönj el Buksitól!” Az vagyok én. Nagyon szeretem az én Pajtimat. A nevemet is tõle kaptam, mert amit a nagy gazdi akart adni, azt Pajti nem tudta kimondani. Vele élek már 5 éves kora óta. Most 10 éves és nagyon kedves, nagyon szeret engem, mert mindig megengedi, hogy játsszak a játékaival és az ágyán aludjak mellette.
Szóval autózás közben arra gondoltam, talán kapok valami új játékot, vagy esetleg még egy Pajtit. Aztán egyszer csak megálltunk. Rám nézett, kinyitotta az ajtót ahol ültem, megsimogatta a buksimat amit annyira szeretek, és egy hirtelen mozdulattal kilökött az ajtón. Én néztem õt, õ nézett engem, majd becsukta a kocsi ajtaját és elhajtott.
És most itt vagyok az út szélén, fázom, éhes is vagyok, sötét is van és félek. Hol van az anyukám? Hol vannak a testvéreim? És hol a Pajti?
 

2013. 03. 05.
Már nem fázom. Jön a jó idõ és a meleg. Nem szeretek fázni. Igaz azt sem szeretem, ha túlságosan melegem van. Most biztonságban érzem magam. Itt vagyok az elveszett, vagy nem kívánt kutyák gyûjtõhelyén. Mi csak így hívjuk egymást közt. Nagyon sokan vagyunk itt és folyton mindegyik társam locsog vagy csahol, vagy vonyít, szóval nem túl nagy a csend. De már nem éhezem, és nem félek. Sõt néha még extra simogatást is kapok az új gazdiktól. Elég sokan lettek. Reggel és este is mindig másikkal találkozom. Az érdekel hogyan kerültem ide:
Mikor Apa kirakott az út szélén, nagyon sírtam. El akartam menni az autó után, de nem értem utol, mert apa nagyon gyorsan hajtott. Ráadásul beakadt valahova a lábam és megsérült a tappancsom is. Mikor már nem láttam az autót, leültem az út szélén. Nem értettem mi történt. Aztán megállt egy másik autó mellettem. Idegen volt a szag, pedig elõször reménykedtem, hogy mégis apa jött vissza értem és hazavisz majd Pajtihoz. Kiszállt az autóból egy finom illatú hölgy és minden szó nélkül berakott a hátsó ülésre. Kicsit még sírdogáltam, de aztán elaludtam. Arra ébredtem, hogy a hölgy kiemel az autóból és odaad valakinek a kezébe, aki lerak egy hideg asztalra és lekötözi a számat. Ettõl ideges lettem és el akartam futni, de lefogtak. Az idegennek hideg volt a keze, de nem bántott. Megnézte a lábamat, és jobban is lettem tõle. Aztán valami szúrást éreztem a hátsó lábam körül, és amikor odanéztem egy hegyes valamit húzott ki a bõrömbõl, amitõl zsibbadni kezdett a lábam. De nem fájt és jól lettem. És mikor végeztünk, és a fogaimat is megnézte miután már nem kötötte le a számat, kaptam valamit nagyon finom rágcsálnivalót. Nagyon boldog voltam. Aztán idehoztak ahol most vagyok. Meglepõdtem mennyi kutya van itt. Õket hogy tudja egyszerre sétáltatni a gazdi? És hol a gazdi? Hisz minden kutyának jár egy gazdi. Azért vagyunk, hogy gazdink legyen és szeressük õt.
Már itt vagyok 2 éve ezen a helyen. Jó dolgom van, de valami mégis hiányzik nekem. Vagy inkább valaki. Pajti! Merre vagy? Miért nem kellek neked?
 

2015. 09. 04.
Fáj a lábam. És kicsit rosszul látok. Meg rosszul is hallok. De azért jól vagyok. 5 éve élek itt. Ez alatt az idõ alatt sok társam megfordult már itt. Vannak, akiket hazavittek, mert csak elvesztek, másoknak új gazdijuk lett. Aztán voltak, akiket nem gazdi vitt el, hanem csak úgy eltûntek. Bevitték õket egy nagy ajtón keresztül valahova, és nem láttuk õket többé. Mindenki fél attól az ajtótól. Én is nagyon félek.
Sok idegen megfordult az én kis lakrészem elõtt. De egy siminél többet sosem kaptam. Engem nem vittek haza. Volt egyszer, hogy egy kislány kinézett magának és õ engem akart, de az apukája azt mondta, én már öreg vagyok, válasszon másikat. Nagyon szomorú lettem. De aznap este dupla adag vacsit kaptam. Gondolom látták a gondozóim, hogy mennyire szomorú vagyok. Igen õk a gondozóim. Így hallottam. Mert õk nem itt laknak és nem visznek haza magukhoz, de enni adnak, néha beszélnek hozzám, és ha beteg vagyok, ápolnak. De ma valami különleges nap lehet. Ma, amikor felkeltem, mindegyik gondozóm bejött hozzám és simogatott, meg beszéltek hozzám és nyugtatgattak, hogy nem lesz semmi. De hát miért lenne? Aztán mikor rám került a póráz és a szokásos irány helyett a másik felé indultunk el, megértettem. Engem is odavisznek. A nagy ajtó mögé. De hát miért? Megint rosszat csináltam? Nem rágtam szét senki cipõjét. Amikor megtorpantam, nem rángatott senki a póráz másik végérõl. Csak vártak, hogy elinduljak. Hogy ne féljek átmenni az ajtón. Már éppen összeszedtem a bátorságot, amikor ismerõs szagot kezdtem érezni. És ismerõs hangot hallani.
És amikor megfordultam, ott volt! Pajti volt az! Nagyobb volt és magasabb és az illata is megváltozott, de õ volt az! Futott felém és kiabálta, hogy kellek neki, ne vigyenek sehová, hazavisz. Aztán odaért elém, letérdelt és széttárta a karját. Én azonnal odarohantam hozzá és puszilgatni kezdtem az arcát. Azt mondta nekem, hogy sajnálja, hogy nem jöhetett elõbb, de nem tudta, hogy itt vagyok. Azt is mondta, hogy miután apa kitett a kocsiból és hazament, anya összeveszett vele, és többé nem engedte, hogy velük lakjon, és most már csak õk ketten vannak. Hogy kerestek mindenütt, de nem találtak, és hogy az egyik barátja ismert fel, mikor eljött nézni magának egy kutyust. Nem volt benne biztos, hogy én, én vagyok, de szólt Pajtinak és õ azonnal jött ide.
Hozzám! Értem! És most már hazamegyek. Pajtival maradok örökre!