Pécsi László latin szakos tanár lapunk kérdésére – miszerint milyen apropóból utaztak – elárulta, hogy régóta áhított dolog ez a latin és az olasz szakosok körében. Hagyomány a BLG-ben, hogy az „angolosok” minden évben ellátogatnak Angliába, a „németesek” Németországba, a „franciások” Franciaországba, s ennek okán épp itt volt az ideje, hogy az illetékesek eljussanak a mediterrán országba.

„Kézenfekvõ volt, hogy elsõ alkalommal Rómába megyünk, hiszen itt a latinosok találkozhatnak az antik Rómával, amelyrõl sokat tanulnak latin órákon, az olaszosok pedig gyakorolhatják a nyelvet. A történelem helyszínein járva pedig a töri órához szükséges tudásukat gyarapíthatják.” – tette hozzá a tanár úr.
A huszonöt diák és a három kísérõ nagyon jól érezték magukat, élvezték az utat. Azt is megtudtuk, hogy sokan haza sem akartak jönni…
A kirándulásról alább olvashatják az egyik diák élvezetes élménybeszámolóját.


Mindig is elfogott valami fura érzés, amikor osztálytársak, ismerõsök beszámoltak az iskolai kirándulásokról – fõleg Angliáról, hiszen angolt tanulok elsõ nyelvként. Egyfajta hiányérzet volt ez talán, valami szívet szorongató, fájdító, amiért én nem lehettem ott… no és mindig is elvarázsolt valami Angliában: esõs, ködös, kissé talán misztikus is – de mégsem volt az igazi. Sosem mondtam itthon, hogy szeretnék elmenni oda, úgy igazán.
Aztán jött egy kósza gondolat: „latinosok”, „olaszosok” – irány Róma! Bár kissé melegebb, mint szeretem (az összes olasz kabátban, pulóverben közlekedett reggelente, velem ellentétben, aki már szoknyában, ujjatlan felsõkben járok-kelek, míg a többiek legalább egy pulóver kellemesen melengetõ társaságában élik csak túl a napot…), valahogy mégis csábítóbb gondolat, mint az angliai utak. Sikerrel csábító gondolat. A „latinosok” számára életre kel mindaz, amirõl tanultak eddig, az „olaszosok” pedig megnézhetik, hol és hogyan is él a Bíró család, akiken keresztül tankönyvük a nyelvet tanítja. Már tél elején elkezdtem gondolkodni, mit is kell beszerezni addig az úthoz, miben kellene menni, mit kellene vinni. Aztán, meglepõen hamar, eljött az a bizonyos április 14., (Húsvét) hétfõ.
Déltájban gyorsan nyakon is öntöttek két lavór vízzel, nehogy elhervadjak út közben (a panelház lakóinak csupán bizonyos hányada gyönyörködhetett a pocsolyában, mely az esemény következtében maradt utánam a ház elõtt), este pedig nagy öleléssel búcsúztattak mind szüleim, mind az a pár jó barát, akikkel az estét töltöttem. Aztán elindultunk…

Mielõtt elértük volna San Marinót – természetesen –, lerobbant a busz. Ennek örömére valahol egy mûhelynél rövid kényszerszünetet tartottunk. Meglepõen hamar új életet leheltek buszunkba az olasz munkások, így folytathattuk utunkat.
San Marino szûk utcáit járva csak egy gondolat tombolt bennem: szeretnék ilyen gyönyörû helyen élni, lakni. Jó idõben egészen a tengerig ellátni, s bár ehhez nem volt szerencsénk, így is gyönyörû képet festett a sok hegy, a kanyargó, magányos utak, s San Marino három vára. Itt ettem meg életem elsõ – és persze remélem, nem utolsó – olasz (!) pizzáját is. A rövid városnézés után persze indulni kellett tovább, a szállásra.
Ostiában, Róma kikötõjében laktunk. A szobánk ablaka éppen a tengerpartra nézett – az a helyzet, meg tudnám szokni, hogy minden reggel az ablakon kinézve a szomszéd panel helyett a tengert lássam, s esténként, ha csak negyed órára is, de kiülhessek a partra. A szálláson a lehetõ legkevesebb idõt töltöttük: korán reggel indultunk Rómába, s már sötétben érkeztünk vissza vacsorázni, megbeszélni a látottakat, esetleg egy fél órás sétát tenni a parton, s persze pihenni is kellett.
Programunk az elsõ napra, keddre: Roma Antiqua. Latinosként talán ez fogott meg leginkább. Sétálni a Forum Romanumon, járni a senatus üléstermében, Vesta-szüzek temploma mellett, ott, ahol megölték Caesart, ahol elhangzott a Catilina elleni vádbeszéd, melybõl órára részletet kellett megtanulnunk… A diadalívek látványa, a Capitolium dombján a paloták, mesébe illõ kertek pálmákkal és narancsfákkal, aztán séta a Colosseumban. A Viktor Emmanuel emlékmûrõl alkotott véleményem az olaszok oldalát – mit keres egy fehér épület az antik Róma kellõs közepén?? – erõsíti, de volt, akinek épp az tetszett leginkább.
Szerdán a Circus Maximussal kezdtünk – pontosabban fogalmazva, megnéztük a helyét, ugyanis különbözõ építkezésekhez minden egyes kövét elhordták. Utána elmentünk az Igazság Szájához. Pécsi tanár úr története egy agyafúrt csalfa asszonyról mindenkit megnevettetett, vagy elismerõ mosolyt csalt az arcokra: a nõt szeretõje – mint egy rohangáló õrült – az Igazság Szája elõtt megcsókolta, s õ azt mondta férjének, hogy kettejükön kívül más férfit nem ölelt. Így a száj nem harapta le ujjait. A Spanyol lépcsõhöz érdekes emlék köt: egy spanyolnak tûnõ férfi letámadott néhányunkat „Bon giorno, signorina bella!” mondattal, mi pedig azzal a lendülettel elmenekültünk, tovább a Trevi-kúthoz. A legnagyobb élmény aznap mégis a Vatikán volt, fõleg a kápolna freskói és a Szent-Péter Bazilika. (Vatikánváros alatt 60 km hosszú polcrendszeren tartják csak a titkos iratokat! Szerintem egészen elképesztõ…) Az esztergomi kétszer kényelmesen elférne bent, s belülrõl, a kupolából lenézve hangyányivá zsugorodtak az emberek – a kilátás fentrõl pedig egyszerûen leírhatatlan. Amik elõzõ nap oly nagynak tûntek (Colosseum, diadalívek, templomok), azok a magasból apróvá zsugorodtak, már-már keresni kellett õket Róma számtalan épülete között. Este az Angyalvárral ért véget a program, bár csak kívülrõl néztük meg.
Utolsó napunkon sokfelé jártunk, de még így is sok dolog maradt ki. Az az igazság, akkor már kicsit fáradtak is voltunk, hiszen három napba belezsúfolni Róma legnagyobb látványosságait meglehetõsen nehézkes, leginkább pedig túl tömény. Hazamenni persze senki sem szeretett volna, csak a rokonok és barátok hiányoztak mindenkinek…

Mindenesetre örök élmény marad ez a római út, s azt is elmondhatom: olyan western csizmám van, melynek párja nincs a világon. Járt az antik Róma macskakövein, ahol Cicero, Caesar, Marcus Aurelius, az ókor összes nagy alakja. Járt a Vatikán mozaikpadlóin, melyen pápák jártak s járnak. Ha ez nem lenne elég, még az olasz tengerpart homokjában is otthagyta nyomát, s egy kósza kis hullám képében tenger vize is mosta.

Csorba Zsuzsanna, 11. D