- Ismered a KFT. dalát, ugye? Siker, pénz, csillogás. Ez az álmom. Moziba járni érdemes. Na, az én esetemben csak az utolsó mondat igaz. Mindent imádok, ami film. Nem csak a sztárokat. Akár egy díszletbe is bele tudok bolondulni. Ezért utaztam a La Manche-on túlra. Az álmaimat akartam, akarom valóra váltani…

Ha nem ismerném, azt mondanám Kurta Lillára, elsõ blikkre: õ is „csak” egy olyan lány, akit megszédített ideje korán a sok hollywood-i kasszasiker. A mûmosolyú színésznõk, az amorózó színészek és az a sok „parasztvakítás”, amikkel a filmek (be)etetik a jó népet. Ám a 25 éves kanizsai lányról régóta köztudott ismerõsei, szerettei, no és a kanizsai amatõrszínész-mecénások körében: majd’ megkattan a filmes szakmáért, a pódiumért és az alakításért – természetesen a színpadon és a képkockákon. Lilla kora diákévei óta a Honvéd Kaszinó Diákszínpadának oszlopos tagja, számtalanszor szerepelt édes komikaként különbözõ darabocskákban. Sõt, anno diákszínész-bandát verbuvált: a Harmónia Társulat is az õ nevéhez fûzõdik. Rendezett filmeket, forgatókönyveket írt, emellett önálló, zenés estékkel, de még rajz-kiállítással is megörvendeztette – saját magán túl – a kanizsai publikumot. Mert – mint már annyiszor mondtam – élete a film. Épp’ ezért, lassan két esztendeje, fogta magát, és elutazott Londonba, az európai filmes szakma „tûzfészkébe”.
- Tudod, úgy voltam vele: akár pár másodpercnyi szerep jut, vagy ha történetesen futár lehetek egy filmforgatáson, attól is boldog leszek. Amint megérkeztem Londonba, rögvest jelentkeztem egy statiszta-közvetítõ ügynökségnél. Persze, volt felvételi-elbeszélgetés, mondjuk, ez a perfekt angoltudásommal nem jelentett gondot. Vittem a fotó-portfóliómat, mint rajtam kívül több százan, ezren: vártam a hívó szóra, hátha valahol, valaki, valamelyik filmbe pont az én karakterem keresi. Azért jártam ám ingyenes castingokra is. Ahogy mondtad az imént: saját magamat kellett menedzselnem – mesélte Lilla.
Azért álljunk meg kicsit ennél a pontnál. Tévedés azt hinni, hogy mást sem tett ez a helyes, színes kanizsai lány, mint várt a „filmes-sültgalambra”. Hisz’ meg kellett élnie valamibõl, mivel kint sincs kolbászból a kerítés. Elkezdett dolgozni egy rendezvényszervezõ-vendéglátós cégnél, amely gyakorlatilag különbözõ események, programok szervezésére szakosodott.
- A munkahelyem majdhogynem jobban bevitt a filmes berkekbe, mint maga a statiszta-közvetítõ – mondta nevetve. Sok hírességgel, köztük Angelina Jolie-val is így tudtam többször „összefutni”. Az elsõ találkozásnál, amikor jómagam egy rendezvényen szolgáltam fel „lefagytam”, amikor megláttam. Alig volt erõm pár másodpercben ledarálni neki, mennyire el vagyok tõle ájulva. Amikor harmadjára futottunk össze, õ is megismert, és beszélgettünk pár szót. A mai napig beleborzongok ebbe a csodába. Abba is, hogy Erzsébet királynõvel vagy tízszer találkoztam, amikor például a Buckingham Palotában melóztunk, hiszen szó szerint Õfelsége pincére voltam. Ám Leonardo Dicaprio-t, Stanley Tucci-t, vagy Harrison Fordot is volt szerencsém látni. Indiana Jones megformálóját, élõben, egy olyan film kapcsán láttam, amiben közremûködtem.
Lillának alakításilag-munkailag nem sok brit filmhez volt köze. Mindössze kettõhöz, de azok aztán „döfik” voltak: a Bosszúállókban futár volt, ami leegyszerûsítve azt jelenti, hogy itt, ott, amott segédkezett a forgatáson, mikor mire volt szükség. Tévedés azt hinni, hogy „fullajtár”, amolyan „fuss ide, fogd meg” küldönc volt. Ugyanis a „futár-tisztség” egy forgatáson már „rangot” jelent. Lehet, viccesnek tûnik, de nagyobb titulus, mint maga a statiszta szerep. 600 fontot vágott zsebre vele.
- A másik nagy „filmem” a Starwars volt, errõl azonban nem árulhatok el sok részletet. Köt a titoktartás, amíg piacra nem kerül a film. Remélhetõleg velem együtt, ugyanis a gonoszt „stábot” erõsítettem, statisztaként. 1 perc, a vásznon, egész napos munkámba telt. Csak a sminkelés volt öt óra… De ezzel a hatvan másodperccel közelebb kerültem a „nagy álmomhoz”.
Apropó, vágyak, ezek az úgymond nagy, filmes álmok. Lilla szerint – és ezzel nem árult el nagy titkot – keveseknek adatik meg, hogy néhány momentum erejéig feltûnik egy filmecskében, aztán valaki felfigyel rá és hirtelen befutott sztár lesz. Az is pár embernek jön össze, hogy egyáltalán bekerüljön egy „múvi-ba”, pláne nagy rendezõ által dirigált filmbe. A tehetség is vajmi kevés, és Lilla szerint a megfelelõ kapcsolatokon sem múlik semmi, mármint ott „kint”. Mindössze szerencse kell egy jó nagy raklappal, no és olyan fizimiskával születni, amilyet a rendezõ éppen akar s megálmodott.
- Hogy nekem ilyen arcom van-e?- kérdez vissza hangos kacajtól csengõ hangon Lilla. Hát majd kiderül, ha jön egy telefon, megkeresés. Igaz, ezt már itthonról várom.
Ugyanis 8 hónapnyi kint lét után Lilla hazacuccolt, részint egészségügyi okok miatt, s mert rájött: színészi papír, diploma nélkül kint boldogulni – e világban – nem tud és nem is lehet. Azóta itthon valósítja meg „kicsiben” az álmát, nemrégiben a Viharfelhõk címû életírta történetét vetítették a kanizsai moziban, egyébként nagy sikerrel. Próbálkozott a Színház-és Filmmûvészeti Egyetemre is bejutni, vágó szakra, ahonnét szó szerint kivágták: merthogy a felvételi bizottság szerint a huszonöt éves lány túlkorosnak, azaz öregnek számít. Hmm…
Lilla azóta munka után kajtat, amíg nem talál, addig csinál magának, mert tétlenkedni képtelen.
- Az álmaimat sosem adom fel. Jövõre visszamegyek, újra nekifutok. Sokáig csak lépcsõnek „szántam” Londont Hollywood-hoz. Boldog lennék attól is, ha nyugodtan „csücsülhetnék” azon a lépcsõn… Mert akkor tudnám, hogy van helyem. Hogy ott a helyem. Tény, nem tucat-lánynak születtem. Sokszor gyerekes vagyok és bolond, de ugyanúgy tudok határozott lenni. Emiatt elég megosztó személyiségnek tartanak. De ahogy azt a nagyszerû Robin Williams is mondta: „ha csupán egy kis szikrányi õrültséget kapsz, ne hagyd elveszni.” Na, én nem is hagyom…
Sz.Zs.