Este hat óra is elmúlt már, de a budai, Szõlõ utcai panelházak ölelésében megbúvó Budapesti Javítóintézet portáján még mindig rekkenõ az augusztusi hõség. A háttérben a „szigetlakók” készülnek a soron következõ koncertre a Duna partján. Csikordulva nyílik, majd csukódik a hatalmas vaskapu a rabszállító mögött, izgatottan várom, hogy beérjen a belsõ udvarra, mert Zalából jött: egy Kanizsa környéki gyereket hoznak a zalaegerszegi börtön fegyõrei.

Feszülten lapozom át még egyszer a jegyzeteimet, idegesen ismételgetem a szabályokat: személyazonosságot megállapítani, majd leellenõrizni az eredeti bírói utasítást és az ügyészi rendelvényt, mert anélkül nem fogadhatom be az elõzetes letartóztatott fiatalkorút a javítóintézetbe Rádöbbenek, hogy az elmúlt hetek debreceni gyakorlása után, most már élesben megy a dolog: „eseti mentorom” felügyelete mellett, tényleg nekem kell befogadnom egy kamaszt a javítóintézetbe. Mészárosné Nagy Angéla otthonvezetõ mosolyogva figyel. „Csak nyugodtan, menni fog” – mondja, miközben a fegyõrök bevezetik az épületbe a gyereket. Legalább annyira meg van ijedve, mint én. Átvillan az agyamon, most mit érezhet? Persze: „aki szereti az esõt, szeresse a sarat is”, de aztán rögtön eszembe jut az is, hogy én sem voltam egy jó gyerek. Két évtizeddel ezelõtt gyakran riogattak azzal: „ne balhézz, mert a Szõlõbe kerülsz!”. Húsz év múltán, most tényleg itt vagyok… Átveszem a fiatalt a fegyõröktõl, majd ellenõrzöm a papírokat: bírói utasítás, ügyészi rendelvény, végzés, minden megvan „eredetben”, az „elõzete” ide szól, személyazonosság stimmel, oké, befogadhatom. Bevitetem a befogadó-helyiségbe, levetetem róla a bilincset, közlöm vele, hol van, meddig kell itt maradnia, milyen szabályokat kell betartania. Az orvos megvizsgálja, lefürdetik, enni kap, majd a rendészek a befogadó körletre kísérik. Tizenhat éves kora ellenére csak 5 osztályt járt ki, és vagyon elleni bûncselekményekért került elõzetesbe: sorozatbetörõ. Nézem az eljáró bíró nevét, ismerem, profi ítész, jól döntött. Mert egyet nagyon megtanított nekem Magyari László igazgató, a Debreceni Javítóintézet vezetõje. „Sose feledd Attila,” – hívta fel a figyelmemet – „az intézet nem büntetés végrehajtására rendelt hely és az ifjak nem bûnhõdés miatt, hanem elhanyagolt vagy megromlott erkölcseik megjavítása és fejlesztése végett vannak a nevelésünkre, gondozásunkra, felügyeletünkre és õrizetünkre bízva.”

Bizony, ezért a gyerekeket nem is foglyokként, hanem növendékekként kezeljük: így lettem én is növendékügyi elõadó. Szóval sikerrel vizsgáztam az éles helyzetben, de kíváncsi voltam, hogy a többi „betanulós”, kanizsai kollégám hogyan élte meg a mentorállással telt heteket, hónapokat. Mert a Nagykanizsai Javítóintézet teljes gárdája – rendésztõl kezdve, gyermekfelügyelõn át a nevelõtanárig – mozgalmas nyáron van túl. Váltásban, szinte folyamatosan jártuk Debrecent, Aszódot, Rákospalotát és a Szõlõ utcát: figyeltünk, tanultunk a profiktól, attól a néhány tucat szakembertõl, akik ma Magyarországon azt mondhatják: javítóintézetben dolgozom…

Kocsis Borbála mindig is tudta, hogy emberekkel szeretne foglalkozni, de olyan emberekkel, akik valamilyen szempontból mások, mint az „egészséges emberek”. A pedagógiai bölcsész, illetve pedagógia- és egészségfejlesztés-tanár diplomákkal is büszkélkedõ, jelenleg a Pécsi Tudományegyetem utolsó éves képzõ-mûvészetterapeuta hallgatójaként tanuló pedagógus szociális érzékenységét – jó eséllyel – a családja nõtagjaitól örökölhette, hiszen nagymamája árva gyerekekkel foglalkozik, míg édesanyja a kanizsai kórház csapatát erõsíti, annak nõvére pedig mozgássérült, mozgásukban korlátozott embereknek segít.

– A diplomaszerzést követõen, 2009-ben egy kanizsai alapítványnál helyezkedtem el, ahol pszichiátriai betegekkel foglalkoztam – kezdi a húszas évei végén járó lány. – Majd a Kanizsai Dorottya Kórház pszichiátriai osztálya rehabilitációs részlegének bõvülése adott esélyt számomra, hogy munkát vállalhassak a tavalyi év elején, mint mûvészetterapeuta-jelölt. Munkám során a résztvevõk alkotásainak elemzésével, az alkotás során bennük munkálkodó érzések, gondolatok, problémák, esetleges hallucinációk keresése, nyilvánvalóvá tétele volt a feladatom. Egyéni és csoportfoglalkozásokat szerveztem a páciensek pszichés állapota, érdeklõdése és igénye figyelembevételével, valamint segítõ és problémamegoldó beszélgetéseket is biztosítottam a számukra: az egészséges életmódra, életvitelre vonatkozó tanácsadással, az életvezetésük segítésével. Miután felvételt nyertem a kanizsai javítóintézetbe, júliusban és augusztusban is lehetõségem adódott a szakma gyakorlati, „éles” megtapasztalására: az aszódi és a debreceni javítóintézetek mindennapi életét tapasztalhattam meg – élesben…

– Szembetûnõ volt mindkét intézetben a gyermekbarát környezet, a sok növény, a kert, a kisállatok és a fiatalok által készített alkotások a falakon – sorolja a nevelõtanár. – A csoportokba lévõ fiatalkorú fiúk szívesen fogadtak, sok kérdést szegeztek felém, érdeklõdõek voltak, és a nap vége felé egy kicsit nyitottá is váltak. A napi, aktuális programjukat végigkövetve be is tudtam kapcsolódni a tevékenységükbe, sõt ezt igényelték is, például asztalitenisz, biliárd, kártyajátékok és közös étkezés, ezen kívül általam irányított csoportbeszélgetések. A legmeghatóbb élményem az volt az intézetlátogatás során, hogy az egyik nap vége felé, amikor a fiúk szembesültek azzal a ténnyel, hogy holnap már nem az õ csoportjukba leszek, elláttak jó tanácsokkal, hogy milyen is a „jó nevelõtanár” – neveti el magát Borbála. – Tényleg megható volt számomra, õszinték és segítõkészek voltak. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy „jó helyen vagyok”, és számomra ez nem munka lesz, hanem hivatás. Szerintem ebbõl adódik távlati célom is: a társadalmunk által kialakított negatív elõítéletek lerombolása, valamint a javítóintézetben nevelkedõ fiúk társadalmi beilleszkedésének, visszailleszkedésének elõsegítése, nevelése és oktatása...

Maholnap két évtizede, hogy Sabján Barbara szociális munkásként végzett Szombathelyen, majd családgondozóként helyezkedett el a nagykanizsai Családsegítõ és Gyermekjóléti Központban. Tíz éven át foglalkozott veszélyeztetett gyermekekkel, mint családgondozó. – Szeretek a gyermekvédelemben dolgozni, de szeretem az új kihívásokat is, így nem sokat gondolkodtam, hogy megpályázzam-e a javítóintézetbeli, nevelõtanári állást – mondja az újdonsült nevelõ, aki „civilben” kamasz fiát egyedül nevelõ anyuka. – A nyár folyamán két intézetet is lehetõségem volt meglátogatni. Elõször a Budapesti Javítóintézetben töltöttem el pár napot, ahol betekintést nyerhettem az elõzetesen fogvatartott fiatalok életébe, a növendékek mindennapjaiba. Drámapedagógiai órákon és kreatív foglalkozásokon vettünk részt, ahol a gyerekekkel a rajzolás, festés, csomózott karkötõ készítése közben sokat beszélgettem, és bizony, egészen közvetlenül meséltek eddigi életútjukról. Amúgy nagyon ügyesek: szõtt szõnyeget, mozaik képeket, festményeket készítenek aprólékos és precíz munkával. Gondolná bárki, hogy ezek a többnyire 14 és 17 év közötti, elõzetesben lévõ fiúk milyen szép, kreatív dolgokat tudnak készíteni? Pár héttel késõbb a Debreceni Javítóintézetbe is ellátogathattam, melyet kicsit szorongva vártam „betanulós” kollégáimmal, hiszen a „cívisvárosban” már nemcsak mint megfigyelõ voltunk jelen, hanem aktívan részt vettünk a javítóintézetben folyó munkában is. Kisebb feladatok önálló ellátásával kezdtük, mint például egy ebéd levezénylése. Kihívás volt számomra egy tucatnyi fiatal felügyelete, vezetése, akiket pár órája ismertem meg. A csoportnevelõ mellettem volt, segített, de nagyon tetszett, hogy kipróbálhattam magam mint nevelõ egy-egy adott helyzetben. „Helyzet” pedig szinte mindig adódik, hiszen kényszerközösségrõl beszélünk – hangsúlyozza Barbara. – Megtanultuk a legfontosabbakat: a nevelõtanárok és gyermekfelügyelõk iszonyúan lényeges, maximális együttmûködésének szükségességét, a gyermekközpontúságot, az azonnali konfliktus- és problémamegoldás követelményét. Azt, hogy nagyon fontos a tanári következetesség, a szigor, a határozottság, valamint az intézmény dolgozói közötti maximális együttmûködés – konyhásoktól az igazgatóig. Ami engem még nagyon megfogott, az az intézetekben dolgozó kollégák pozitív hozzáállása, határozottsága, segítõkészsége. A növendékektõl rendet, fegyelmet, tiszteletet követelnek, amit a növendékek az intézmény dolgozói felé ki is nyilvánítanak, ugyanakkor a dolgozók is figyelnek a gyerekekre. Különbözõ „trükkökkel” mindegyiküket bevonják a feladatokba, játékokba, és mindig visszajeleznek a növendékek felé, akár egy dicsérettel, akár építõ jellegû szidással. És ezt a legtöbb fiatal el is fogadja.

– Gáspár-Varga Krisztina volt már benzinkutas, irodista, méhész, dolgozott a kanizsai állatmenhelyen és egy gyorsbüfében is, de a leghosszabb idõt az autóvezetés-oktatásban töltötte. Azt mondja, most úgy érzi, végre megtalálta a helyét. – Természetesen voltak elképzeléseim arról, milyen is lehet az élet a falakon belül, de mikor megérkeztünk Debrecenbe, az elsõ perctõl kezdve szertefoszlott minden elõítélet, ami az addig hallott pletykák és híresztelések miatt volt bennem – mondja a kétgyerekes családanya, akinek a párja is „segítõ” szakmát választott: tûzoltó… – Épp amikor megérkeztünk, a legfiatalabb csoport (12-14 évesek) vonult valahova, és megmondom õszintén, szíven ütött a gyerekek látványa. Ettõl a perctõl kezdve, tényleg csak mint gyerekekre tudtam gondolni rájuk. Rendkívüli rend, fegyelem és tisztaság jellemezte a debreceni intézetet és környezetét, ami mind a fiatalok keze munkáját dicséri. Az ott töltött pár nap alatt végképp megfogalmazódott bennem, hogy én is szívvel-lélekkel segíteni szeretnék abban, hogy visszataláljanak a jó útra a „javítós” gyerekek. Kertészmérnök diplomámnak köszönhetõen a debreceni intézet vezetése a kertészet „megálmodását” bízta rám itt, Nagykanizsán. Kertész szakoktatóként igyekszem majd a gyerekeket megtanítani olyan mezõgazdasági alapismeretekre, amivel tõlünk kikerülve valóban boldogulni tudnak. Hangsúlyt elsõsorban a háztáji, konyhai kiskertek mûvelésének megismertetésére szeretnék majd fektetni. Mikor ültessék el, hogyan gondozzák a paprikát, a paradicsomot, uborkát, salátát, sárgarépát. Miként metsszék meg és ápolják a gyümölcsfákat, a szõlõt, hogyan kell tartani és ellátni a nyulat, tyúkot, kacsát. Két másik kertész szakoktató kollégámmal már most rengeteg ötletünk van arra, mit és hogyan tanuljanak meg az intézetben eltöltött idõ alatt a kertészkedésrõl, állattartásról a fiatalok – sorolja határozottan Krisztina. – Terveink közt szerepel a fûszerkerttõl a gyümölcsösig, az õsmagyar állatfajták tartásától a szemzésen és sziklakertépítésen át a rózsalugasig nagyon sok minden. Beterveztem néhány méhkaptárt is, ha sikerül megvalósítani, akkor a méhészet alapjait is megtanítom nekik. Hatalmas terület áll rendelkezésünkre itt a Camping utcában, a lelki szemeim elõtt már látom az egész kis háztáji gazdaságunkat, amellyel el fogjuk majd látni az intézet konyháját is. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a legszebb és legpraktikusabban berendezett konyhakerttel jelenleg a Debreceni Javítóintézet rendelkezik. Egy példát említek: csak befõzésre 950 kiló, saját maguk által termesztett paradicsomot szüreteltek augusztus végén a gyerekek…
 

A somogyi Inkérõl származó történelemtanár, Rózsa Sándor a Batthyány Lajos Gimnázium, majd az ELTE Bölcsészettudományi Kara több szakának leküzdése után sokáig a szülõfalujában tanított: napközis nevelõtanár volt. Már itt megismerkedett, és szembesült a „halmozottan hátrányos helyzetû” gyermek fogalmával. A lemorzsolódás megakadályozása, a tehetséggondozás, és a pályaorientációs tanácsadásuk volt a fõ célja és feladata. Mikor megtudta, hogy Nagykanizsán javítóintézet fog létesülni, rögtön elhatározta: itt szeretné folytatni, és karriert építeni. Mikor felvételt nyert, a feleségével együtt költözött be Kanizsára, és eltökélte: a „debreceni minta” iránymutatását követve a bekerülõ növendékek tanulási, kulturális hiányosságait igyekszik majd pótolni, valamint a reszocializációjukat, a társadalomba való vissza-, illetve beilleszkedésüket sikerrel elõsegíteni.
– Számomra a legnagyobb élményt mentorálásom során a debreceni tanulmányút és gyakorlat jelentette. A növendékek jelenléte és viselkedése abszolút nem esett messze sem elõzetes elvárásaimtól, sem szakmai tapasztalatomtól. Minden délelõtt és délután más-más csoportban voltam, gyakorlatilag minden nevelési szintet láttam. A csoportokban végzett gyakorlatok során úgy érzem, hogy gyorsan be tudtam kapcsolódni annak ,,vérkeringésébe”, igyekeztem felvenni a tempót, figyelni a helyi szabályokra és szokásokra, így mind a neveltek, mind pedig helyi mentor kollégáim gyorsan el-, illetve befogadtak maguk közé. Persze közben már azon gondolkodtam, hogy én majd hogyan is fogom csinálni itt, Nagykanizsán… A debreceni csoportokban a helyi kollégák mindennemû ellenvetés vagy irányítás nélkül önálló feladatokat bíztak rám, tehát, ha szabad így fogalmaznom, látták rajtam, hogy nem idegen nekem ez a közeg, és a gyerekek „nyelvét” is sikeresen beszélem. Számos feladatot kaptam: a gyerekek sportfoglalkozásainak részleges levezénylése, a táblajátékok szabályainak bemutatása – természetesen magam is leültem közéjük egy-egy partira –, de itt említhetném akár az ebédeltetést, vagy az esti fürdést is – részletezi a tanár úr. – A növendékek mindvégig elfogadtak, semminemû ellenvetésük vagy atrocitásuk irányomban nem volt, természetesen én is elfogadó voltam feléjük. Szívmelengetõ emlékem: a késõbb Debrecenbe látogató kanizsai kollégákon keresztül szeretetteljes üdvözletüket küldték nekem. Voltam még Budapesten a Szõlõ utcai intézetben, és Rákospalotán a leányoknak fenntartott intézményben is, de itt inkább megfigyelõk voltunk, hospitáltunk, az igazi bekapcsolódást és betanulást a debreceni gyakorlat jelentette. Azt gondolom, hogy a nevelõtanári munkát magas szinten, odaadással, kellõ szigorral és szeretettel kell végezni, s mindezek mellett a figyelem egy percig sem lankadhat. Továbbá lényeges, hogy a kollégákkal és a gyerekekkel is mindennemû szabály elõre meg legyen beszélve, le legyen fektetve, és ezek betartatásán maximálisan fáradoznunk kell a gyermekek és az intézmény sikeres jövõjének érdekében egyaránt – fejezi be mondandóját határozott eltökéltséggel Rózsa Sándor.

Na de lesznek a kanizsai intézetben rendészek és gyermekfelügyelõk is: velük mi a helyzet? Szever Richárd és Bagladi Róbert rendészek a kérdésemre rögvest sorolták is a feladataikat. – Lesz belõlük bõven – mondták. – Az intézetbe való ki- és beléptetés, aztán portaszolgálat ellátása, az egész javítóintézet biztonsági felügyelete, a kamerarendszer és a riasztóegységek ellenõrzése, gyalogos járõrszolgálat az épületeken belül és kívül, valamint „gyorsreagálás” a kollégáktól beérkezõ esetleges riasztásokra. Most volt a felmérõnk, ami remekül sikerült: mindenki egy percen belül teljesítette a 4 épület-egységnyi távot, amit a rendészettõl az intézmény legtávolabbi pontjáig kellett megtennünk. Mit tanultunk a debreceni mentorálás alatt? Következetesség, rendkívüli határozottság és éberség: ez a három a legfontosabb…
 

A gyermekfelügyelõknek legalább olyan fontos szerepük lesz, mint a nevelõtanároknak. Két váltásban lesznek a fiatalokkal: déltõl este nyolc óráig, majd pedig az éjszaka folyamán. Horváth Zalán és Nagy-Bozsoky Lajos éjszakás, míg Papp Gábor nappalos szolgálatot fog majd ellátni. – Feladatunk a „felügyelés” mellett a nevelõtanárok munkájának segítése, kiegészítése, illetve a gyerekek szabadidejének és fölös energiájának teljes „kihasználása” – sorolják a fiúk. – Vagyis a tanórák után, olyan programokat kell nekik kitalálni – a nevelõk instrukciói alapján –, hogy soha ne unatkozzanak, a szabadidejüket értelmesen és hasznosan töltsék el. A lehetõségek tárháza nagy: hála a gondos tervezésnek, mind a javítós, mind az elõzetes letartóztatott részleg növendékei számára jó néhány lehetõség áll majd fenn a hasznos idõtöltésre. A legkülönfélébb társasjátékok, egy hatalmas könyvtár, csocsó, biliárd, pingpong, kondicionáló terem, és nem utolsósorban a betervezett, nagy kert és gazdaság: hiszünk benne, hogy a srácok hasznosan fogják a felügyeletünk alatt az idõt eltölteni. Az este szolgálatba lépõ kollégáknak is mégoly fontos dolga lesz, mint a nappalosoknak. A gyerekek esti tisztálkodását felügyelni, leülni velük a közös lakótérben, és megbeszélni a nap történéseit, illetve felkészülni a holnapra. Igen, ugyanis az elõzetes részlegben a növendékek mindegyikének amúgy is „sûrû” az élete: tárgyalásra, kihallgatásra, szakértõi vizsgálatokra viszik õket, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen hangulatban hajtják álomra a fejüket egy-egy ilyen nap elõtt. Az este felügyelõ kollégáknak az is a feladata, hogy a körlet rendben tartásán kívül elbeszélgessen, bátorítást nyújtson azoknak a növendékeknek, akik például tárgyalás, kihallgatás, ítélet elõtt állnak. Mi, gyermekfelügyelõk ezekbõl a „praktikákból” kaptunk ízelítõt Debrecenben…
 

Dr. Papp Attila