- Álmaik és a cselekedeteik - akár e fák és e kert itt - az emlékezés révén gyökeret eresztettek – jelentette ki Tóth Nándor alpolgármester. Õ vezette hagyományõrzõ huszárokat követve a Hevesi Iskola és a Keleti városrész menetét a Munkás utcán és a Kazanlak körúton át a Székely kertbe, ahol a hetedikesek társaik, tanáraik, szüleik, a környékbeliek elõtt is megismételték délelõtti mûsorukat az aradi vértanúkról, és az alpolgármester ünnepi beszédet mondott.

Bevezetõként egy 2007-ben történt eseményt idézett, amikor e Székely kerti emlékfenyves megszületett az akkori hevesis diákok és tanáraik jóvoltából. - E teremtõ gesztus, amelynek révén akkor szárba szökkent e közös emlékhely, Kányádi Sándor költõ által megénekelt alkotás egy gondolatmagjából fogant, mely így hangzik: „a szabadságharcosok vére lüktet lenn a gyökerekben.” A mai nap, az aradi vértanúk és Batthyány Lajos miniszterelnök emlékezetének Székely kerti ünnepe egy gyümölcsöt termõ, a jövõt tápláló cselekedet megvalósulása. Amely képes arra, hogy összekapcsolja a történelmi Magyarország népeit és polgárait – és természetesen a lelkületüket – egy növekvõ és az életet jelképezõ kertben, ami közös hõseinket, és így minket magunkat tesz élõvé. Úgy áll, mint egy pillér az idõben ez az ünnep, és úgy magasodnak ki e fák a mindennapokból, ahogy a 48-49-es forradalom és szabadságharc hõsei, és az aradi vértanúk a kíméletlen történelembõl. Ahogy Kányádi Sándor is írja: „De a védõk nem rettentek… álltak, mint a fenyõk, a harc rettentõ vad viharában.” A magyar történelem legnagyobb hõsei sokszor elbuktak, életük és sorsuk a vereség és a veszteség martalékává vált. De nem úgy az álmaik és a cselekedeteik. Mert azok, akár e fák és e kert itt, az emlékezés révén gyökeret eresztettek, és e nép és e nemzet jövõjét jelentõ értékekké váltak, amelybõl mi épülni és táplálkozni tudunk. - hangsúlyozta Tóth Nándor alpolgármester, majd leszögezte: - E kiváló férfiakból, e hõsökbõl származik az identitásunk, a nemzethez és e közösséghez való tartozásunk.

- Ha nincs magyar: teremtünk! - Az alpolgármester gondolatára rímelt a befejezõ vers. A mûsor zárásaképp Oláh Gábor versével megemlékeztek Kossuth Lajosról is. Rá a magyar szabadság fehér vértanújaként tekintünk, aki hontalanságban hunyt el, még magyar állampolgárságától is megfosztották: Mikor mindenki sírt ásott magának,/ Mikor egy volt nemzet temetkezett:/ A lehetetlen álmok álmodója,/ Kossuth, az Istennel fogott kezet,/ Ha nincs magyar: teremtünk! Mert a végzet/ Arcul csapott, de lelkünk messze lát:/ Nagypéntek éjszakáján átremegjük/ Húsvétunk támadó szép hajnalát./ Sosem voltál olyan nagy még, hazám,/ Mint akkor, a temetkezõ idõkben!/ Sosem lehetsz felségesebb, habár/ Megírva sorsod, hogy: örök idõtlen./ Soha méltóbb szív nem dobogta érted/ Véresre önmagát, mint aki távol:/ A hontalanság pusztáján szakadt meg,/ Messze az imádott, féltett hazától!/ Nem jó nagyon szeretni nemzetünket,/ Hálátlanság e kornak bélyege./ Ha Krisztus szállna le újra értünk:/ Megújulna a legszentebb rege./ Szabadságtalan, elgázolt fajunkat/ Érckarjával átfonta a halál - / De, mert csodákból áll az életünk,/ Reményünk szirtje tûrhetetlen áll./ E vas sziklára építsünk tettekbõl/ Egekre feszülõ szobrot, neked,/ Szegény magyarság drága hontalanja!/ Te, halhatatlan ország-szeretett!/ Mert ércalakban hasztalan virrasztjuk/ Daliás termeted mulandó mását:/ Itt benn kell lelkednek kiesdenünk,/ Kiimádkoznunk újratámadását!/ Szobrokkal virágos tavaszmezõje/ Rongyos hazánknak! Szép ez, látni jó,/ De reszkessen az ércbe: vér, ütõ, szív,/S úgy támadjon egy Kossuth-légió!/ Ha minden napja árva életünknek/ Piros betûs vasárnap volna tán/ Kossuth imádására: akkor is / Adósa volnál, mindvégig, hazám!

Kanizsa

További képek a galériában.