Az 1956-os forradalom és szabadságharc 59. évfordulójának nagykanizsai rendezvényei térzenével és ünnepélyes zászlófelvonással kezdõdtek el a kora délelõtti órában a Deák téren. A térrõl a Nagykanizsai Fúvószenekar, a Kanizsa Lovasklub Hagyományõrzõ Császár Huszárjai, a Történelmi Vitézi Rend Nagykanizsai Hadnagyságának vitézei és a Thúry Baranta Közösség közremûködésével a város elöljárói, a pártok, a rendvédelmi szervek és a kanizsai polgárok az 56-os Emlékkertbe vonultak. Koszorút helyeztek el az 1956-os forradalom és szabadságharc hõseinek emlékmûvénél, a kopjafánál és Orbán Nándor emléktáblájánál. A megemlékezés a Medgyaszay Házban folytatódott. Emlékbeszédet Dénes Sándor polgármester mondott. Közremûködtek a Batthyány Lajos Gimnázium diákjai.

– A városvezetõ Márai Sándor gondolataival kezdte a beszédét: „Meghasadt az égbolt, mert egy nép azt mondta: „Elég volt”. 59 évvel ezelõtt, 1956. október 23-án meghasadt az égbolt. Meghasadt egész szeretett hazánk, így meghasadt Nagykanizsa felett is, mert egy nép döntött és azt kiáltotta, elég volt. Egy nép, a szuverén magyar nemzet közösséggé vált polgárai egyszerre emelték fel a fejüket és egyszerre kiáltottak az égre.
Márai Sándor halhatatlan versének allegóriájában a magyar nemzet kiáltása és az a bibliai jel fonódik eggyé, amely az örök igazságok Isteni kinyilatkoztatása közben történik meg. Mert 59 évvel ezelõtt egy sokat szenvedett nemzet valósággá tette a Szentírás betûit, újra értelmet és jelentõséget adott a legnagyobb isteni és emberi adománynak, a Szabadságnak. A szabadságban rejlõ igazság, az igazságban rejlõ szabadság tárult fel e kiáltásban és az ég meghasadásában, az isteni kinyilatkoztatásban. Amitõl egy roppant diktatúra, egy gigászi hatalom térde roggyant meg, még nem is sejtve, hogy halálos sebet kapott.
Egy kis nemzet fiai és lányai együtt képesek voltak arra a küldetésre, hogy a történelem egyik legpusztítóbb ideológiáját, a kommunizmust, és legnagyobb birodalma, a Szovjet birodalom gerincét roppantsa meg – hangsúlyozta. – Lelassítva annak járását és terjeszkedését, és elültetve a szabadság magvait e birodalom visszahúzódó területein.
Miközben sok helyütt a világon a minden rendû népek, Márai halhatatlan szavaival szólva: Kérdik, hogy ez mivégre kellett. Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét?
Majd a nagykanizsai eseményeket idézte fel beszédében a politikus: felszakadt az elfojtott igazságérzet, feltört a béklyóba vert erõ a magyar és a nagykanizsai hõseinkben, hogy a világ tudtára adja: mi nem pusztulunk, és nem várjuk csendben a véget. Mi nem vagyunk alkalmasak arra, hogy nagyhatalmak, rettentõ Góliátok szavára és nyomására lehajtsuk fejünket, elhallgassuk véleményünket, és elfedjük az igazság és a szabadság kibontakozását. Mi válaszolunk, kiállunk és kiáltunk, ha otthonunkat és hazánkat, annak történelmét, kultúráját és szabadságát a méltatlan pusztulás fenyegeti.
De ott, akkor megállt az idõ, megnyílt az ég, és elõbukkant a fényes igazság, a legyõzhetetlen szabadság és a remény. Ott, akkor megtörtént a lehetetlen, mert voltak olyan bátrak, akik mertek jelen lenni, mertek áldozatot és felelõsséget vállalni.
Ezért is kell nekünk jelen lennünk és emlékeznünk azon hõseinkre, akik az égre kiáltottak: Orbán Nándorra, Lékay Gyulára, Paizs Ferencre, a Csittvári Krónika gimnazistáira, Skerlágh Józsefnére, Ungor Károlyra, a DKG és a MÁV dolgozóira, és mindazon áldozatokra, akik mártírhalált haltak vagy meghurcoltattak. Mert õk ott voltak, kiálltak és kiáltottak.
Azért kell emlékeznünk – erõsítette meg az elmondottakat a polgármester, mert ez a hõsies szembeszállás jelenti magyarnak lenni. Mi ezt képviseljük a világban, ez azonosít minket, és különböztet meg másoktól. Azonban újra és újra tudatosítanunk kell önmagunkban és gyermekeinkben is, hogy 1956 nélkül a világ sem lenne ugyanaz a közösség, és Európa sem ugyanúgy létezne, ahogy az méltó keresztény hagyományaihoz. Mi akkor és most is a közös értékeket védtük és védjük, az európai és a magyar kultúra évszázados, évezredes vívmányait.
Ezt a küzdelmet idézik fel Albert Camus-nek híressé vált sorai: "A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon… Ahhoz, hogy ezt a leckét megértse a fülét betömõ, a szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia… Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra."
Nemcsak a világ népeinek, nekünk is nehéz méltónak lenni hõseink áldozatára. Mert tettük történelmet változtató cselekedet, az együvé tartozás isteni pillanata, melyben a
közösségi emberben szunnyadó legvégsõ lehetõség nyilvánul meg. Mert 1956 a szabad lelkek egyesülésének a tanúságtétele, a szabadságvágy, az emberi tûz és parázslás,
vagyis az emberség szimbóluma. És nemcsak itt, a mi hazánkban, hanem az egész világon azt jelképezi, hogy a letörhetetlen erõ és akarat ott lobog minden emberben. De
ezt a lobogást a magyar nemzet fiai és lányai mutatták meg, õk kiáltottak az égre a világ minden polgára érdekében.
Ezt kell nekünk a hõseink nevében, az õ áldozatukért képviselnünk mindenkor, magunk és a világ elõtt egyaránt – fogalmazott az ünnepi szónok. – Méltóvá válni arra, hogy felvállalhassuk az õ cselekedetük következményeit és nagyságát. Hiszen e nélkül a történelmi szent pillanat nélkül az idõ is másként járna, és mást jelentene a szabadság szó is. Emlékezzünk tehát ma õrájuk, emeljük tekintetünket jelképes sírjukra és hajtsuk meg fejünket. Fiatalok, tanárok, Csittvári Krónika!
Dénes Sándor polgármester beszédét követõen Kanizsa 1956-ban címmel a Batthyány Lajos Gimnázium diákjai adtak mûsort. Történetükben elsõsorban a gimnáziumuk szerepét helyezték a kanizsai események középpontjába.
 

Az ünnepi programot este 18 órakor a Kórház-kápolnától induló fáklyás emlékezõ séta zárja.

B.E.