A „Kistérségi Közkincs – Kerekasztal 2009” fórum két központi témával zárult. A múzeumi néprajzi gyûjtemény közkinccsé tételérõl Száraz Csillát, a Thúry György Múzeum igazgatóját az elõzõ lapszámunkban szólaltattuk meg.

Beszélgetésünkben Horváth Jánosnét, az Együtt Kiskanizsáért Egyesület elnökét az örökségvédelem fontosságáról, a néprajzi gyûjtemények létrehozásáról, valamint közkinccsé tételének lehetõségeirõl kérdeztük.

– „Magunkban hordozzuk a múltat. Amit ma tudunk, minden abban gyökerezik. A múltunkban. Többek között ezért is tisztelnünk kell az õseinket, mert nekünk örökül hagyták mindazt, amit oly sok harccal, szenvedéssel megtapasztaltak, létrehoztak.”

- Balla Lõrinctõl idézem ezeket a gondolatokat, és Kodály Zoltán figyelmeztetõ szavaival folytatnám, amely szerint az elõdeinktõl örökölt kultúra, hagyomány, örökség nem kapható csak úgy, azért minden nemzedéknek tennie kell, azt meg kell ismernie. Mert csak akkor szeretheti, ha megismerte. S azt már én teszem hozzá: csak akkor ismerheti meg, ha van mit, s ha van mibõl megismernie a múltját, az örökségét. Minden településnek, falunak volt, van – hogy lesz-e, ez már más kérdés – egyéni arculata. Ezt az egyéni arcot, arculatot kell megõrizni! A feladat nem könnyû. Kevés a szakember, vagy nincs is. Hogyha van egy-egy lelkes pedagógus, akkor nincs támogatója, vagy ha van támogatója egy-egy elhivatott polgármester személyében, akkor nincs pénz. Ha pályázattal össze tudnak szedni annyit, hogy létrejöjjön mondjuk egy helytörténeti gyûjtemény, akkor ott a másik probléma: a mûködtetés, a gyûjtött anyag megóvása stb. Erre a felvetésre mindig az a válaszom, hogy a kultúrában áldozatok, küzdelmek árán jött létre illetve valósult meg sok minden. Tehát nem szabad feladni. Ebben a munkában óriási szerepe van a civil szervezeteknek. Egyre többször lehet hallani a faluvédõ, a faluszépítõ, illetve városvédõ egyesületekrõl, alapítványokról, amelyek megpróbálnak a maguk szerény eszközeivel megfelelni az említett feladatnak.

– Amit szüleinktõl kaptunk, kapunk, az a családi örökség. Amit a szülõfalunktól, szülõvárosunktól, az annak az adott településnek a közös öröksége. Ez lehet tárgyi, szellemi örökség, épített környezet. Lehet nyelvjárás, lehet népviselet, lehetnek a hagyományos paraszti gazdálkodás eszközei, vagy az adott életmódhoz kapcsolódó emlékek. Minden fontos, ami a múltunkhoz kapcsolódva értéket jelenthet. Fel kell hívni a figyelmet: nem vagyunk olyan gazdagok, hogy az értékeinket veszni hagyjuk. Az idelátogató külföldiek a mi egyéni arcunkra kíváncsiak, ami csak ránk jellemzõ! Mondok egy példát: Kerecsényi Edit nénitõl tudom – de ennek bárki utánajárhat –, hogy a gúzsos prés csak erre a vidékre jellemzõ. Hasonlóak vannak másutt is, mûködnek például a garatos prések, vagy annak a különféle változatai, de az a mód, ahogy a törkölyt a gúzzsal körültekerték, s úgy préseltek, csak erre a tájra volt jellemzõ. Hogy mi az a gúzs? Adatközlõm mondta kb. 40 évvel ezelõtt: „Iszalagbu van fonyva, az erdõn meg a zerdõszéleken szedik, osztán abbu fonnyák.” Nem tudok arról, hogy lenne múzeum, ahol a gúzsos prés és annak a mûködése be lenne mutatva. Markó Imre Lehel, Kiskanizsa tudós papja is írt errõl tanulmányaiban már a múlt század ötvenes éveiben. Kerecsényi Edit néninek volt a vendége Emma Kohaunová néprajzkutató, aki szintén tanulmányozta ennek a gúzsos présnek a mûködését. Hármasban több szõlõsgazda pincéjét is meglátogattuk. Tanulmányában felhasználta a gyûjtött anyagot. Köszönõ levelét ma is õrzöm. Ez egy példa az egyéni arculatra. Ezért fontosak a falukrónikák, a településtörténetek, a monográfiák, mert õrzik a szülõhely egyéni, csak rá jellemzõ arculatát. A kis települések története együtt adja egy-egy megye, kistérség vagy régió történelmét, s kapcsolódik a nép, a nemzet, az ország történelméhez.

– Egyesületünk, az Együtt Kiskanizsáért Egyesület 1999-ben szervezõdött. Tulajdonképpen a millenniumi ünnepségekre történõ felkészülés hívta életre. A Millenniumi hõsi emlékmû létrehozásában volt nagy szerepe, s azóta az emlékmû, a tér gondozása, s az ünnepségek szervezése jelent rendszeres feladatot. 2000. szeptember 15-e óta vagyunk bejegyzett egyesület. Azóta folyamatosan gyûjtjük a lakosság által felajánlott néprajzi anyagot. Amit fogadni tud a helyi TGYM, azt azonnal bevisszük, s amit nem, azt különbözõ helyeken tároljuk, várva azt, hogy egyszer kiállításon is bemutathassuk. De nemcsak a Thúry György Múzeummal tartjuk a kapcsolatot, hanem a zalaegerszegi Göcseji Múzeummal is. Kovács Zsuzsanna, a múzeum néprajzosa segített például a Hajgató Sándor utca 8. szám alatt élt család hagyatékának a feldolgozásában. A ház teljes tárgyi anyagát a múzeumba szállítottuk, kivéve a bútorokat, amelyeknek elhelyezésére raktárkapacitás hiányában a helyi múzeumban eddig még nem volt lehetõség. A hagyaték konyhai használati eszközöket, dísztárgyakat, vallási emlékeket, ruha- és textilnemûket tartalmaz. A legértékesebb rész a begyûjtött viseletanyag, évszakonként váltott ünnepi és hétköznapi darabjai, valamint a Hegyi Mária által készített kézimunkák. Mindezek értékét növeli, hogy Kerecsényi Edit múzeumigazgató 1978-ban már kapott a ház tulajdonosától tárgyakat. Ez a már korábban begyûjtött anyag most teljessé válhatott, nagyon jól adatolt, és egy kiskanizsai család teljes hagyatékát tartalmazza. Errõl a munkáról a Zalai Múzeum címû sorozat 2007-ben megjelent 16-os számában is olvashatunk, amely írás elhangzott 2006. szeptember 16-án a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtárban az „Örökségünk” címet viselõ Kiskanizsával foglalkozó konferencián. Ezt a konferenciát egyesületünk a Móricz Zsigmond Mûvelõdési Házzal és a Nagykanizsai Városvédõ Egyesülettel együtt szervezte, s Czupi Gyula igazgató támogatta.
Álmunk, hogy a TGY Múzeumban feldolgozott és az általunk begyûjtött anyag állandó kiállításon is megtekinthetõ lesz egyszer.
Egy másik nagy eredménye a munkánknak, hogy szintén egy családi ház teljes hagyatékát Szentendrére, a Szabadtéri Múzeumba sikerült eljuttatnunk. Az ország határain túl is ismert Szentendrei Skanzenben a múlt század 50-es 60-as éveinek az anyagát ez a kiskanizsai hagyaték fogja képviselni errõl a tájegységrõl, akkor, amikor ez az idõszak is bemutatásra kerül.
Több alkalommal rendeztünk kisebb kiállítást, elõadásokat, egy nagyobb szabású „Szakrális emlékeink” címû kiállítást, valamint Kiskanizsa történetéhez kapcsolódó könyvek bemutatóját.
2000 óta minden évben megemlékezünk a Kiskanizsai Polgári Olvasókör megalakulásáról annak évfordulóján, úgy aktualizálva napjainkra, hogy a jeles megemlékezésen vendégül látjuk a Kiskanizsáról elszármazottakat. Értelmiségieket, orvosokat, mûvészeket, sportolókat, híres pilótákat. Ezek az együttlétek, összejövetelek erõsítik az identitástudatot, az együvétartozás érzését.
– Mi a sorsa a Kiskanizsa történelméhez kapcsolódó épületeknek?
– Amennyire tõlünk telik, óvjuk és védjük ezeket az épületeinket, figyelemmel kísérjük sorsukat. Fájlaltuk az iskolák, óvodák kiürítését, s szeretnénk közremûködni abban, hogy azok újabb funkcióval a közjót szolgálják. Ezek helyi védelem alatt álló épületek. A Nagyrác utcai Klebelsberg-iskola falán 2000-ben emléktáblát helyeztünk el Klebelsberg Kunó emlékére. A Szent Flórián téri volt óvoda – egykoron Batthyány uradalmi épület – a valamikori „Postaút”, illetve „Országút” mentén. Ezt az épületet jelenleg az Országos Mûemlékvédelmi Hivatal országos védelem alá helyezte. A várható felújítás után erre is – reméljük hamarosan – felkerülhet a Kunics Zsuzsanna - Tarnóczky Attila Várostörténeti mozaikok címû kiadványában található szerkesztett tábla, amely felhívja a figyelmet az épület jelentõségére, történetére, mûemléki értékére.
Fontosnak tartom megemlíteni – ez minden településen megvalósítható –, hogy temetõinkben a régi értékes sírköveket állítsuk fel egy szépen, méltóképpen kialakított emlékhelyen, a helyi temetõ egy elkülönített részén. Mûvészi értéket képviselõ, régi, nehéz munkával létrehozott, faragott sírkövek homokkõbõl illetve márványból, de találhatók közöttük más díszítõelemek, korpuszok, egyéb szobrok. Összehasonlíthatjuk a mai sablonos, mûvészi értéket nem képviselõ beton síremlékekkel. A temetõt látogatók számára, de a település közössége számára fontos lehet a régi sírkövek megõrzése több szempontból is. Ez is az örökségvédelem része. A helyi népviseletek megõrzése szintén fontos. Ezek a ruhadarabok viselhetõk városnapok, falunapok alkalmából, tánccsoportok, énekkarok elõadásain. Így, ha nem is a hétköznapi viseletben, de az ünnepnapokhoz kötõdve megõrzésre kerülhetnek. Elõadásomban nem beszéltem arról, hogyan mértük fel a még meglévõ, nemes arányú, klasszicista, végoromfalas portákat, hogyan gyûjtöttük össze a még népviseletben járó asszonyok neveit, hogyan örökítettük illetve örökítjük meg a fogadalmi keresztek feldíszítését minden év szeptemberében, hogy az apróbb, más jellegû tevékenységünkrõl most ne szóljak.
– Miért tartja fontosnak a „Közkincs Kerekasztal Fórum”-ot, illetve annak egyik központi témáját, amely felhívja a helytörténeti, honismereti, néprajzi munkára a figyelmet?
– Többek között azért is, mert már az utolsó utáni pillanatban vagyunk. Felgyorsult világunkban nincs mire várni. Menteni kell, ami menthetõ. Fel kell hívni az illetékesek figyelmét a mentés fontosságára, a felelõsségünkre. Kötelességeink vannak mind a múlttal, mind a jövõvel szemben. Nem mondhatjuk, hogy ez nem érdekli napjaink nemzedékét. Fiataljainkat nevelni kell. A közösségeknek nem a tartalmatlan szórakozásra, hanem a tartalmas ünnepekre van szüksége. Egymás jó példáját követve, a jó ötletekbõl tanulva szebbíteni, építeni kell a mát és a jövõt. Fiataljainkkal tudatosítani kell, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk. Legalább a dédszülõkig visszamenõleg ismerniök kellene a saját családfájukat. A család szerepét ezáltal is erõsíteni lehetne, mert erõs, egészséges családok által létezhet csak erõs, egészséges nemzet. Az iskolák könyvtáraiban ott kell hogy legyenek a helytörténeti kiadványok. Történelemórán, osztályfõnöki foglalkozások keretében beszélni kell a település múltjáról, jelenérõl. Nemcsak szülõföldem, Kiskanizsa – amely építészetében, gazdálkodásában, szokásaiban és viseletében is Nagykanizsa mellett évszázadokon át egy külön világot képviselt – érdemelne meg egy önálló, állandó kiállítást, hanem hasznos és üdvös lenne minden településnek feldolgozni a múltját és jelenét. Ezáltal jó példát mutathatnánk gyermekeinknek, egyben elõsegíthetnénk nemzeti értékeink megismerését és megbecsülését.
B.E.