56-os versünnepre hív az NPE: 2015. november 5-én, csütörtökön 17 órakor a városi könyvtár elõadójában (a ruhatár mellett) immár hetedik alkalommal fognak kezet városunk fiataljai a köztünk élõ történelemmel. Idén Nagy Ottó, a gépgyáriak egykori tüntetésének szervezõje szól hozzájuk a versek után.

- Mit ér egy emlékmû, ha nincsenek emlékezõk? - Ahogyan a középiskolások számára készített történelmi kiállításaival és vetélkedõivel, ezzel a versünneppel is az a célja a Nagykanizsai Polgári Egyesületnek, hogy a ’90 (sõt 2000) után születettek szívét – agyát egyaránt megérintse nagyszülei nemzedékének tapasztalata. S ennek nyomán megérhessen bennük az elhatározás: Soha többé kommunistákat! 2009 óta kanizsai középiskolások több generációja fordult már meg ezen a versünnepen, amely – az örömzenélés mintájára – nevezhetõ egyfajta öröm-versmondásnak is. November 4., a szabadságharc eltiprása évfordulójának másnapján beszélhetünk-e ünneprõl és örömrõl?
Három évvel a forradalom leverése után jelent meg Ottlik Géza Iskola a határon-ja, melynek õsváltozatáról, a Továbbélõkrõl eképpen írt a zalai születésû N. Pál József „…védeni egy kis várat…” címmel a Kortársban- „A vereségbõl, a leszorított léthelyzetek sorából kiküzdött érték morális – metafizikai töltést hordozó – tudata és a levethetetlen helytállási kényszer parancsa ez (mert sorsának keresztje elõl megszökni senkinek sem lehet), ami a török kori prédikátoroktól Zrínyin, a Szózaton és Ady Endrén át Nagy Lászlóig („Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély”) húzódik végig a magyar történelmen. Ez az az arkangyali tartás, amely – levetve magáról mindenféle hazugságot – az élet egyszeri csodáján ámulni tudó lelket a traumák fölé emelni képes „belsõ függetlenség” (Szegedy-Maszák Mihály) szabadság-abszolútumává sûrûsödött Ottlik Géza tollán. A regény gyakran idézett részlete pontosan ezt – s ezt az ottliki „többletet” – fejezi ki a maga felelõsségtudatával és roppant finom „kollektív” öniróniájával: „Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a gyõzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. […] Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sûrûbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a gyõzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” Az Ottlikot is magáénak sorolt liberális gondolkodás csak görcsös önsajnálatot, terméketlen bezárkózást, szellemi intoleranciát lát-láttat e „szükségbõl erényt” faragó nemzettudatban, holott e sokszázados értékalakzat centrumában a készenlétnek, a föladat tudatának, a lélektani és erkölcsi nyitottságnak az a predestinált formája van, amelyrõl a szerzõ már 1943. március 15-én pontosan elmondta a magáét: „az ilyen pillanatok, amelyekben valami módon egyet gondolunk mindannyian, s amelyek valójában nemzetté teszik a népet, módfelett ritkák. A dolgunk csak annyi, hogy közben is mindig készen legyünk rá.” (A nyomdában) Úgy, mint Medve. Ottlik könyvének gyújtópontja a magyar történelem ama tanulságának megtapasztalásából (is) eredt, amelynek 1956 a ritka intenzív sûrítménye volt. Az akkor föllobbanó láng „megvilágosító” erõvel ragyogta be életünket egy pillanat alatt. Az „épen õrzött tartalmakról” bizonyságot adó emberi és történelmi készenlét léleknemesítõ valósága meg az áldozatra is hajlandó életakarat belsõ parancsának etikája fénylett föl az õszi napokban, s az elfojtott tûzbõl maradt parázs adta apró fény és melegség táplálta és ölelte körül aztán mindazt, amirõl igazán csak hallgatni lehet.” Hallgatni? Ugyanõ Ottlik és 1956 címû elõadásában  leszögezte: „Ottlik Géza volt a magyar irodalomban az a valaki, aki 1956 után a szavak szájbarágása nélkül elmondta, mi történt itt velünk. Akkor, amikor nem lehetett elmondani. Ez a csoda benne.”