– Nem fogod elhinni, kezdetben még kiszuperált menyasszonyi ruhákból is készült fellépõ öltözet. Vagy, amikor magnókazettán tároltuk a tánczenét, és ceruzával csévéltük az aktuális számra. A rendezvényszervezõ pedig fordítva rakta be a lejátszóba, s egy teljesen idegen dallam csendült fel. Mi eközben már a színpadon álltunk, nem merevedhettünk le. Táncolnunk kellett. Így is tettünk, hisz ez az életünk.
„A tánc verítékes munka…Eleinte csak kísérletezel és próbálkozol. Kutatod a tökéletest. Sok nap végeztével csak a fáradtság vesz majd körül. Idõbe telik, amíg sikerül úgy táncolnod, ahogy szeretnél és sikerül valami maradandót alkotnod.”
Freid Astaire, a világhírû táncfenomén szájából hangzottak el annak idején ezek a mondatok, amik méltán igazak a kanizsai Eraklin Táncklub munkásságára. Bemutatni nem kell, hisz ki ne ismerné, a Lekszikov Csaba vezetése alatt mûködõ kanizsai egyesületet. Ha a tánc bármi nevû formájáról van szó – legyen az verseny, oktatás, nagy volumenû rendezvények, egyedi perfomanszok –, az „Eraklinosok” ott vannak. Sõt, õk maguk jelentik a nagybetûs táncot helyben, és költõi túlzás nélkül széles e térségben. „Lassacskán” huszonöt esztendeje, ugyanis idén ünnepli fennállásának negyedszázados jubileumát az Eraklin Táncklub Egyesület. A „szülinap” kapcsán nem gyertyafújásra hívtuk a szervezet elnökét, hanem nosztalgiázásra. Mert a huszonöt év alatt jócskán történt sok minden, amit érdemes felidézni.
– Emlékszem még azokra az idõkre, amikor a Honvéd Kaszinóban, a HSMK-ban, vagy a Szakképzõ Iskola ebédlõjében kaptunk helyet, mi, akik maroknyian összeverõdtünk táncolni. És azt gondoltad volna, hogy az Eraklin „magját” néptáncosok alkották? Annyi sztorit tudnék mesélni, egy könyvet is meg tudnánk tölteni – nevetett Lekszikov Csaba, aki majd’ dupla évtized óta tölti be az egyesület vezetõ pozícióját.
– Valóban nagy utat jártunk be. Anno magam sem hittem, hogy egyszer majd kinevelünk több száz táncost. Hogy ott leszünk a táncélet krémjében. Hogy országos és nemzetközi versenyeket, nívós, táncos eseményeket szervezünk. Hogy közel száz fõre „duzzad” az „aktív” létszámunk. Aztán mégis így lett.
– Régen más idõk jártak. Akkor a közösség, a valahova tartozni akarás kedvéért kilincseltek be a táncterem ajtaján a fiatalok, felnõttek. Manapság a szülõ hozza el a kicsi gyermekét, hogy megtanuljon táncolni, vagy a televíziós mûsorok sarkallnak, motiválnak sokakat a tánctanulásra. Mindig mondtam, botlábú ember nincs. Addig dolgozunk kollégáimmal, amíg valaki el nem sajátítja a lépéseket. Méghozzá úgy, ha hosszú évek múlva – akár anélkül, hogy aktívan táncolna – meghall egy-egy ismerõs dallamot, egybõl „járjon a lába”. A társastánc népszerûsítése valamint a táncoktatás terén a maximalizmusunk, a kitartásunk, az alázatunk és az elszántságunk nem változott az elmúlt huszonöt esztendõ során – jegyezte meg Lekszikov Csaba.
Mi, hétköznapi emberek mindig „lenyûgözõ” színpadi produkciók garmadáját láthatjuk az „Eraklinosoktól”, na, de ami mögötte van…
– A jó öreg „közhellyel” élve: irdatlan sok munka. Ugyanekkora erõfeszítés mûködtetni az egyesületet, megteremteni a szükséges technikai feltételeket. Szerencsére, nagyon jó a szakmai stábunk, és a klub minden tagja, családjával együtt kiveszi a részét a feladatokból. Abból is, ha arról van szó, hogy a klubhelyiségeket kell kifesteni.
Csaba azt is büszkén mesélte, több generáció él egyesületük berkein belül. Ha már csak azt nézzük, hogy táncolni tanul Eraklinéknál a pár éves gyerek, de még a hetven éves szépkorú is. Azonban az egyesület elnökét – hangsúlyozta is – az tölti el a legnagyobb örömmel, ha évek múlva is újra betér hozzájuk egy-egy korábbi tanítvány, aki munkája, iskolai tanulmányai miatt messze került a várostól. Nos, ilyen visszatérõ, egykori Eraklinos„nebulókból” az elkövetkezendõ napokban nem lesz hiány…
– Valóban. Egyelõre képtelen vagyok összeszámolni, hány egykori és jelenlegi táncos lép színpadra, majdhogynem együtt, a december ötödikén, este 18 órától a Zsigmondy iskola tornacsarnokában rendezendõ Jubileumi Bemutatónkon.
Hmm – gondoltam magamban – ennyi profi táncos nõtt fel az Eraklin Táncklub égisze alatt, bõ évtizedek során?
– Több, egykori diákunk választotta késõbb hivatásául a táncot. Ennek nagyon örülök, annak szintén, hogy olyanok is a pódiumra lépnek a hétvégi gálánkon, akik már „ezer” éve nem táncolnak aktívan. Viszont a szívük hozzánk húzza õket. Egyikükkel épp’ az imént beszéltem. Nevetve mondta, attól fél, nem fér bele az egykori ruhájába. Mire én odavetettem neki: semmi gond. Úgy is csak az számít, hogy újra velünk légy, és együtt ünnepeljünk, táncoljunk.
– Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt huszonöt év során? – érdeklõdtem.
– Elsõsorban arra, ha sokszor nagy nehézségek árán is, de mind a mai napig mûködik az egyesület, ráadásul állandó, saját „fõhadiszálláson”. Boldogsággal tölt el az is, hogy tömegeket tudunk megmozgatni egy-egy rendezvény során – mint például a Tánc Világnapján. Ahol nem csak „profi” kanizsai tánccsoportok vettek részt, hanem azok is, akik pusztán alkalmanként, szórakozásból lépnek parkettre.
– Ha pedig a jövõbeni terveinknél tartunk – fûzte tovább az Eraklin Táncklub Egyesület elnöke – a közeljövõben újabb, nagy „durranásra” készülünk. A részletekrõl annyit árulnék el, mindenkinek lesz helye – akár tánctudástól függetlenül – az ominózus eseményen.
A lényeg, élvezze s élje át a tánc nyújtotta mámort kicsi, nagy, felnõtt, fiatal és idõs…Hisz ez a legfontosabb, nemde?
Szabó Zsófi
KULTÚRA ROVAT >>>