„Bácsi, hogy készítette ezt a kést? Bácsi, nekem is készítsen virágot!” Ilyen és ehhez hasonló kérésektõl és kérdésektõl zengett a Thúry György Múzeum folyosója, ahol Váradi István fafaragó ült a kisszékén. Körülötte, pedig gyerekek álltak. Szinte ki sem látszott a gyermekrajból. Azt mondja, õt ez tölti fel. A fafaragás a szerelme és nagyon nehezen válik meg az általa készített tárgyaktól.

– Gyerekkorom óta szeretem a fát. Egy erdõ széli cigánytelepen nõttünk fel, és mindig a nagyapám körül sündörögtünk, tõle lestük el a fafaragáshoz szükséges különbözõ fogásokat. Apám is eltanulta ezt a szakmát, de õ nem faragott olyan gyakran – emlékezett vissza Váradi István.
Végül az iskola és a költözés miatt nem gyakorolta sokat az eltanult fogásokat. Intenzíven faragni késõbb, felnõtt korában, úgy 25 évvel ezelõtt a mûhelyében kezdett el.
– Nem mûvészetnek nevezem, hanem mesterségnek hívom inkább. Egy õsi cigány mesterség a teknõvájás – emelte ki.
Hozzátette, ez egy szakma, ami az õsei számára a megélhetést biztosította. Cserekereskedelemmel teremtették meg a családjuk számára a mindennapi betevõt. Megfaragtak egy mindenki számára hasznos eszközt, egy teknõt, vagy fakanalat, és azt elcserélték élelemre, így zsírra, szalonnára vagy krumplira. Ebbõl tartották el a családjukat. Akkoriban még ez a tevékenység virágzott, hiszen nem terjedtek el a mûanyagok.
– Napjainkban azonban a jó minõségû fához is nagyon nehéz hozzájutni. Meg kell ismerni a különbözõ fatípusok tulajdonságát – mondja.
Csak egy vegetáló fából, egy téli vágásból lehet igazán jót faragni. Ekkor ugyanis a fának nem intenzív a vízháztartása. Ezekbõl lehet gyönyörû és idõtálló tárgyakat készíteni, mert nem kell félni, hogy a melegtõl, vagy a hirtelen száradástól tönkremegy. A jó kapcsolat szükséges, hiszen nehéz beszerezni a szükséges faanyagot. A háztartási termékek alapanyaga a nyár, a fûz, a nyír, de mostanában elõszeretettel használ gyümölcsfákat is, bár azoknak keményebb az anyaga, de különleges erezetük miatt megéri a többletmunka.
Váradi István használati tárgyakat, eszközöket készít, így többek között tálakat, villákat, kalapácsokat és késeket. De dolgozott már olyan tárgyakon, melyek kicsit mûvészibbek. Hozzátette, régen erre nem volt idejük a cigány embereknek, azért dolgoztak, hogy eltartsák a családjaikat. Arra viszont törekedtek, hogy saját motívumokat vigyenek be a tárgyaikba, ennek köszönhetõen pedig felismerhetõek legyenek a munkáik.
Országszerte tart bemutatókat. Azt mondja, Dunántúlon nem ismer olyan embert, aki bemutatná a fafaragás mesterségét. Hozzátette, sajnos, már az országban is kevesen vannak, akik ezt az õsi mesterséget ûzik és törekednek arra, hogy a fiatalokkal is megismertessék.
– Próbáltam szakköröket is indítani cigány és nem cigány gyerekek részére egyaránt, de az érdeklõdés eléggé alábbhagyott. Nehéz átadni ezt a mesterséget a gyerekeknek, mert idõigényes és szívbõl kell szeretni ezt a szakmát. A gyerekeknél a türelem is gyakran hiányzik. Ezt pedig a legnehezebb megtanulni, hiszen megszokták, hogy gyorsan elkészülnek a dolgok. A fafaragás azonban nem ilyen.
Óvodákban és iskolákban is próbálja népszerûsíteni a szakmát. Azt mondja, nagyon örül, hogy az intézmények vezetõi úgy döntöttek, megismertetik ezt a szakmát a gyerekekkel. Legtöbbször örülnek a gyerekek és érdeklõdve figyelik, kérdezik, ahogy ez a Thúry György Múzeumban is volt.
– Nem ez a fõállásom, ugyanis ebbõl nem lehet megélni. Ez egy szerelem számomra. Amikor egy tárgyat megfaragok, sajnálom odaadni fillérekért. Tudom mennyi munkát fektettem bele, és sajnálok megválni tõle – nevetett Váradi István.
Általában promócióként adja oda a termékeit. Egy melencét, vagy egy teknõt két hét alatt farag meg. Ha csak a ráfordított idõért kérné el a pénzt, már az is egy horribilis összegnek számítana. Azért tart bemutatókat, hogy lássák a gyerekek, mit lehet a fából kihozni. Fogják kézbe a tárgyakat, és tapasztalják meg azt is, hogy nem lehet öt perc alatt elkészíteni semmit.
– Remélem, amikor nyugdíjas leszek, több idõm jut majd a fafaragásra. Ez az életem és ezt szeretném csinálni mindaddig, míg az egészségem engedi – zárta beszélgetésünket Váradi István.
 

V.M.