Vasárnap estétõl mind a négy gyertya világít a város adventi koszorúján, jelezve gyerekeknek és felnõtteknek egyaránt, hogy hamarosan itt a karácsony. A Virág Benedek Ifjúsági Vegyeskar éneke már este hat óra elõtt ünnepváró hangulatot varázsolt az Erzsébet térre. A kellemes téli estén a megszokott módon zajlott a tér élete. A gyerekek önfeledten korcsolyáztak, s nem fázott azoknak sem a keze, akik éppen pogácsát falatoztak a gyertyagyújtás elõtt, melyet – sorrendben a negyediket –, Cseresnyés Péter államtitkár, a térség országgyûlési képviselõje gyújtott meg.

„Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tõle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.” – Pilinszky János adventi soraival kezdte köszöntõjét az államtitkár. Azokkal a gondolatokkal, amelyek mindannyiunk – talán ki sem mondott – vágyakozását fogalmazzák meg; azt a várakozást, amely a Szenteste meghitt perceihez, óráihoz vezet bennünket. A betlehemi csoda nagyon is valóságos és eleven, létezõ és élõ élmény a lelkekben, még azokéban is, akik nem buzgó hittel élik napjaikat. A karácsony fénye mindenki lelkét betölti és elárasztja azzal a szeretettel, amelyrõl Pilinszky is írt – hangsúlyozta az ünnepi szónok, majd így folytatta: a Megváltó születése hitbéli valóság. Ha nem így lenne, támasz nélkül maradnánk, s nemcsak mi, egyes emberek, hanem nemzetek és kontinensek is. Magyarország például – mondják sokan – azért létezik még, mert annak idején Szent István, Mária oltalmába ajánlotta országát, népét és koronáját. A Szûzanya országa pedig nem veszhet el, még akkor sem, ha – az emberszívhez hasonlóan – „úgy tépi künn az orkán, mint az önvád itt belül.” (Bánk bán.)
A negyedik adveni gyertya meggyújtásakor érdemes a XXI. század európai emberének a múltjára, történelmére tekintenie. Tény, hogy Szent István akaratából mi, magyarok lettünk Mária elsõ országa, szent királyunk volt az elsõ államférfi szerte a világon, aki benne látta azt a patrónust, aki megóvhatja nemzetét.
Azt talán kevesebben tudják, hogy ezt a felajánlást I. Lipót, a török hódoltság alóli felszabadulás emlékére megismételte, megerõsítette – emlékeztetett a honatya. –
Aztán, jóval a Szent István-i döntés után, következtek újabb európai nemzetek. Elõbb Bajorország, majd Franciaország, Ausztria, Lengyelország, végül Katalónia és Anglia. S anélkül, hogy politizálnánk, megjegyezhetjük: mennyivel könnyebb lenne a helyzetünk, ha a XXI. század elejének problémáit – már csak Szûz Mária tisztelete és védelme okán is – ezek a nemzetek közös erõvel, közös akarattal akarnák megoldani. Már csak azért is, hogy templomaink maradjanak, s ne mecseteink legyenek… – figyelmeztetett a politikus.
Az idei adventi várakozás a józan ész várakozása is Európában. Imáink a kereszténységért: a szeretet világrendjéért is szólnak.
„Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.”
Márai Sándor mondatai akár ma is születhettek volna, a 2015-ös advent idején – jegyezte meg. – Mert bár mi, magyarok, bizonyítottuk az elmúlt években, hogy kellõ hittel, bátorsággal és közös akarattal még a legreménytelenebb helyzetbõl is van kiút – de a Márai által megfogalmazott csodára is szükségünk van. Arra a világosságra, amelyet a négy adventi gyertya fénye vagy éppen karácsony ragyogása hoz el az életünkbe.
Gyertyát gyújtani, felelõsség! És nemcsak a lakástûz veszélye miatt… A fellobbant kicsiny lángra vigyáznunk kell, õrizni, hogy a karácsonyi szent idõ után is bevilágítsa életünket. Hívõkét és nem hívõkét egyaránt. Ez a fény ugyanis nemcsak az ész világossága, hanem a szívé és a léleké is. Ez a fény lámpás a sötétben, hiszen „jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
Gyújtsuk meg tehát együtt, közösen a negyedik adventi gyertyát – abban a hitben és reményben, hogy fénye irányt mutat majd a következõ egy esztendõben. Segíti jó döntéseinket, munkánkat, vezeti életünket, sorsunkat.
Makkai Sándor erdélyi magyar író, pedagógus, püspök mindezt úgy fogalmazta meg: „A karácsony éppen azt hirdeti nekünk, hogy minden külsõ változásnak lelki feltételei is vannak, s belsõ változás nélkül igazi eredményt várni nem lehet. A népek lelkületében kell jobb igazságnak fakadnia ahhoz, hogy jobb világrend születhessék.” Ennek reményében és hitében kívánt áldott karácsonyt a megjelenteknek Cseresnyés Péter államtitkár.

Ezt követõen Szûcs Imre katolikus plébános szólt a várakozókhoz: Jézus Krisztus eljövetelének megünneplését mindenki másként teszi. A gyermek számolja az éjszakákat. Hányat kell még aludnom? A felnõtt azt mondja, még néhány napot. Aki pedig élete alkonyát éli, években számol. Hányadik is ez nekem? Ám legyünk bármilyen korúak is, ezen az ünnepen a bennünk lévõ szeretetbõl kívánunk másoknak juttatni. A kedvesnek, a hitvesnek, a gyermeknek, a mamának, papának, a velünk egy házban lakónak, a hentesnek, a buszsofõrnek, vagy éppen a fodrásznak. Majd feltette a provokatív kérdést a plébános. Miért csak néhány napig akarunk adni, és elfogadni szeretetet? Mert igény lenne rá egész éven át. Egész életen át. Persze nem feltûnõ módon kellene kapni és adni ezt, mint ahogy a levegõt vesszük, természetesen, szinte oda se figyelve – jegyezte meg.
Gyakran idegeneknek, ismeretlen emberek között csillogtatjuk meg nagylelkûségünket és segítõkészségünket. Nyilván ez sokkal könnyebb, mint ismerõsök, rokonok, vagy éppen családtagok között tenni a jót. Pusztán csupán elhatározás kérdése ám: mától inkább odaállok a tûzhely mellé, és segítek a vacsora elkészítésében, semhogy méltatlankodjam, hogy még mindig nincs kész. Mától szívesen meghallgatom és odafigyelek a kamasz fiamra és a kamasz lányomra, mert mondanivalója van, mert éppen szerelmi bánata van. Mától, mától, mától… Ugye mennyi lehetõség, hogy megmutassam, én mennyire tudok szeretni. A szeretet közösséget teremt. Ahol kiárad, ott virágba borul az élet. És a feltétlen elfogadás örömében begyógyulnak a sebek. – Te magad légy Krisztus tanítását követve a gyógyító szeret – fejezte be e szavakkal adventi gondolatait Szûcs Imre plébános.

B.E.