Anyámra így emlékszem. Gondterhelt volt, szomorú és szótlan. És mindig dolgozott: fõzött, kapált vagy szenet hordott. Aztán amíg vártuk, hogy a könyvtár kályhájában begyulladjon a szén, a kezembe adott egy könyvet. Mesekönyvet, szépet, színeset. Aztán másnap másik könyvet, és harmadnap egy újabbat.

– Maradj itt, amíg rakok a tûzre! – mondta és becsukta maga mögött a könyvtár ajtaját. A cserépkályha duruzsoló simogatással töltötte be a szobát. Körös-körül polcok, a polcokon színes mesekönyvek, képeskönyvek, pocakos, kövér regények. A szép színes könyvvel a kezemben belesüppedtem a hatalmas karosszékbe, és nézegetni kezdtem a képeket. Mert olvasni még nem tudtam. – Ezekkel a gondolatokkal kezdõdik Skolik Ágnes A csodatermõ fa címû elsõ könyvecskéje, melyet édesanyjának ajánlott. A Kiskomáromban (Zalakomár) született szerzõ néhány éve Németországban dolgozik a férjével együtt, ahonnan minden hónapban hazajárnak a liszói otthonukba, a gyerekeikhez. Édesanyja életre szóló „útravalóját” így összegzi: – Úgy, ahogy a bögre tejet adta, úgy adta hozzá a tudást, a mesék, a versek szeretetét. Anyám öröksége egy csupa jóval megtömött batyu, melyet néha elejtettem, néha felvettem újra. Amikor gyerekként olvastam a népmesék bájos igaz történeteit. Amikor mosolyt próbálok fakasztani egy szóval, örömet szerezni egy verssel. Mert anyám örökségét nem tartom meg magamnak. Szétosztom, elvetem, hogy más is gazdag legyen tõle.
 

Évekig eszébe sem jutott, hogy leírja a gondolatait, hiszen a gyermekeivel kellett foglalkoznia. S amikor egyetemre jártak, kollégiumban laktak, pár éves nyugodtabb idõszak következett, jutott ideje az elcsendesedésre, a gondolatok összegyûjtésére. Eleinte a családtagoknak ajánlotta, ajándékozta az írásokat, majd késõbb, mások biztatására és a kiadáshoz szükséges anyagi forrás birtokában a történeteit egy kiadó által közzé tette nyomtatott formában.
 

A könyv címéül – mely a 2007-2008-as évek eseményeit tartalmazza –, az egyik írását választotta. Mivel hobbiként gépi hímzéssel is foglalkozott szabad idejében, egy alkalommal óvónõ nõvére arra kérte, varrjon egy falvédõt a csoportszobájuk falára. Témát nem határozott meg, csupán annyi volt a kikötése, hogy gyerekeknek szóljon. Aztán hozzáfogott. S ahogy kirajzolódtak, megelevenedtek a mesefigurák az anyagon, a történetüket is papírra vetette, és postára adta a falvédõvel együtt. „Azért választottam ezt az írást a könyv címéül, mert van benne minden: egy kis csoda és vannak benne növények, beszélõ állatok, hattyú, sündisznó, napocska.” Talán a Csodatermõ fa sikere ösztönözte a folytatásra, az emlékképek megírására. Amolyan tanmesévé is vált némelyik. A könyvnek még nem volt bemutatója, de a családtagok, a rokonok nagy része már kapott az õsszel megjelent elsõ példányokból.
 

– Hogy abba a bizonyos batyuba mit szeretett volna csomagolni Skolik Ágnes? – Hazagondolt írás közben, és arra is figyelt, hogy tanítsa a gyerekeket, akiknek szánta. De nem igazán mesekönyv, szívesen olvassák a felnõttek is – mondja. A kiskomáromi vasutas történetek alapja édesapjához kötõdik, akivel gyakran járt kiskorában a pályaudvaron, és bambit ivott a restiben. A liszói veteményeskertjük mellett a fenyves fái is beépültek a szerzõ elbeszéléseibe.
 

A következõ, óvodásoknak, kisiskolásoknak szóló könyvét – sok mesével, verssel és a mostaninál valamivel több képi illusztrációval –, húsvétkor vehetik kezükbe az olvasók.

B.E.