Az érkezõk végigsétáltak a festõmûvész képeinek helyet adó múzeum két kiállítótermében, elidõztek alkotójuk szürreális képi világát megjelenítõ mûvei elõtt. „Útközben” halkan köszöntötték egymást, s a csendességben egyszer csak felhangzott a Himnuszból egy részlet, két ifjú versmondó tolmácsolásában, majd bevonultak a megnyitó ünnepség közremûködõi: Kostyál László mûvészettörténész, a kiállítás kurátora, ötletgazdája, Szekeres Emil festõmûvész, Balogh László önkormányzati képviselõ, a Humán Bizottság elnöke és Száraz Csilla, a múzeum igazgatója.

A Kultúra Napja alkalmából rendezett kiállítás résztvevõit az igazgatónõ üdvözölte, jelezve azt is, hogy e tárlatot tavaly nyáron már bemutatták Zalaegerszegen. A mostani február 21-ig látogatható a múzeumban.
Köszöntõjében Balogh László méltató szavakkal szólt a mûvészrõl, és mûveirõl:
– A „pannon tükörbe” nézve elragadhat engem is a szerelmes földrajz: bár messzirõl jõvén, de a pannon géniuszban (azaz szellemi alkotóerõben) hívén is meglátszik, hogy haza nem csak a magasban van, hanem itt van köztünk… Ez az igazi lokálpatriotizmus, s nem provincializmus. Én szeretem Zala (vár)megyét a pannon dombok lágy lankái között, a magyar tenger közelében, Lendvától Sümegig és Egerszegtõl Kanizsáig. Szeretem a költõkben, képzõmûvészekben, történelmi személyiségekben gazdag, a szellemi külvilágokra nyitott és befogadó Zalát és Kanizsát.
Szekeres Emil olyan – jelenleg és 1974-tõl kanizsai – festõmûvész, aki „világítótoronyként” képes egész Zalát, sõt Pannóniát (Kaposvárral, szülõvárosával együtt) mûvészetével beragyogni. Köszönet érte a Thúry György Múzeumnak, hogy szülõvárosát „a festõk városát”, Kaposvárt és Nagykanizsát és Zalaegerszeget követve ismét büszkék lehetünk itthon Szekeres Emil lényegre koncentráló, kiszínesedõ és mégis szomorkás, bölcs mûvészetére. Szimbolikus naturalizmus az övé, melynek világa számomra harmonikus pedagógia egy bölcs, nagyon egyéni látás – és festõ – módú mestertõl. Nála a festék színné válik, az idomok nem torzulnak, s így tudja(!) ábrázolni az emberi magányt vagy a létezés csodáit: nála a mûvészet gondolat és minõség, nem „ködösítés” …. – így lehet igazi jó kortárs képzõmûvész.
Kostyál László mûvészettörténész, Szekeres Emil egyik legfõbb értõje (és sokan mások): környezetünk egyik legmarkánsabb stílusú festõmûvészének tartja õt, aki immár 41 éve alkot Kanizsán, pontosabban álomból és valóságból szõtt szürreális világában, amely egyszerre univerzum és mikrokozmosz tud lenni. Azaz belsõ világunk formába önthetõ és mégis fantasztikus mezején: madarak, fák, virágok, kos és emberszerû lények érzelmei, érzelmeink megtestesítõi, legyen az tájkép, zsáner vagy csendélet – ez az õ igazi világa.
Volt kitõl tanulnia: a Mester Mesterei pl. Kmetty János, Kádár György, Barcsay Jenõ voltak. Sok díja mutatja kvalitását: pl. Kaposvár Mûvészeti díja, Zala Megye Alkotói Díja, Vajda Lajos Díj, s talán Kanizsán is „próféta” lehet a közeljövõben… Sok kiállítása és közgyûjtemény mutatja gazdag mûködését. Büszke vagyok rá, hogy jómagam is büszkélkedhetek Szekeres Emil- képpel, melyet millió festmény közül is felismernék… Nekem a líraisága a legmegkapóbb, hogy a fájdalmasat is meg tudja örökíteni lágy, harmonikus formákkal: reálisból induló meseszerû világ az övé, mely eszköztárában visszafogott, de érzelmeiben felfokozott. Csendes szavúsága és karakteres stílusa szimpatikus számomra. Meditatív és kissé melankolikus lelkialkata nyilvánul meg lebegõ belsõ tájai megörökítésében és elsüllyedt emlékei felszínre hozásában. Varázslatos világa szomorú, de mégsem sajdul bele a lélek… Szeretem beszélõ rövid címeit, melyek tájélményekre és emberi kapcsolatokra utalnak.
Összefoglalva: látomásszerû, álomittas növényi, állati és emberi csodalényei az õ varázslatában egy burjánzó élet látomásai. Sugárzó érzékenységével és kifinomultságával lehet küzdeni a démonok ellen! Számomra leginkább ezt üzeni „Sz. E. Mester”.
Szekeres Emil festõmûvész hosszú, szorgalmas, gazdag emberi és mûvészi élete kincsei vannak itt elõttünk ezen „nagykiállításon”, mely nem életmû kiállítás, de megcsillantja a 82. éves Mester teljes élete érzéseit, látomásait, vallomásait, kívánságait – összegezte gondolatait Balogh László. – Szabad szellemû, saját stílusú, különleges „Szekeres-féle” színvilágú alkotó õ, akinél a természet és a misztikum kettõssége a szívnek szólóan eggyé – egy lényeggé olvad…

Költemény-dallamokat kiváltó muzikális képek

A szürrealizmus a zalai festészetben markánsan, határozottan, ugyanakkor szelíden, szerényen, de nagyon szilárdan Szekeres Emil Kanizsára költözése óta van jelen Nagyon érdekes festõi világgal állunk szemben – fogalmazta meg elöljáróban gondolatait Kostyál László, Szekeres Emil mûvészetérõl, mûveirõl. – Balogh László az elõbb azt említette, haza nem csak fönt van, hanem itt is, köztünk – folytatta. Van egy haza, ami nem itt köztünk van, hanem belül van. Vannak olyan dimenziói a valóságnak, amelyek empirikus módon nem közelíthetõek meg. Ezeknek a dimenzióknak az egyik megközelítési lehetõsége nem más, mint a mûvészet, a festészet, és a társmûvészetek, a zene és a költészet is lehet médium. Azonban a szürrealista festészet olyan világba vezet bennünket, egy valóságon túli, mondhatni álomvilágba, amely ugyan tapasztalatilag nem érhetõ el, de valahogy mégis úgy fogjuk érezni – aki ebbe a képek segítségével belép –, hogy igen, ez a világ kell, hogy létezzen. Nemcsak azért, mert itt van elõttünk, hanem mintha olyan közös emlékképeket ébresztene bennünk, mintha már jártunk volna ott. Nincsenek konkrét élményeink, emlékeink, de úgy fogjuk érezni. Nem azért, mert ezek a kitalált, fantasztikus lények valóban léteztek, hanem azért, mert ezek a lények, történések, események, hangulatok ott vannak mibennünk. Ugyanis ezek a képek olyan belsõ történéseknek a leképezései, vizuális megfogalmazásai, amelyeket szóban nem tudunk elmondani.
Szekeres Emil jellegzetes festésmódjáról, festészetének jellemzõirõl így vall a mûvészettörténész: az a tér, amiben megjelennek a motívumai, az elsõ pillanatra egy valós, háromdimenziós konkrét térnek látszik, erõsen párás, ködös, a távolabbi motívumokat föl nem táró térnek, amelyben a horizontból e környezet hiányzik. De mégis, mintha felhõt látnánk, sokszor, a Holdat, a Napot, tehát olyan konkrét, valósnak ható téri motívumokat, elemeket, amelyek a mi mindennapi reális világunkban is léteznek. Aztán ezt a teret sokszor olyan motívumok népesítik be, amelyeken elcsodálkozhatunk, és amelyeknek az egyik része teljesen valóságosnak hat, méghozzá azért, mert tömegük van, és érezzük, hogy ezek egy háromdimenziós konkrét tömeggel rendelkezõ lénynek, a másik részük pedig mintha papírból lenne kivágva, és lebegne a tér fölött. Egy kétdimenziós jellegû motívumkincsrõl van szó ezeknek az esetében, s a két világot Szekeres Emil teljesen magától értetõdõen szövi össze szürreális valósággá. És ezt azért teheti meg, mert mind a kétféle motívum belülrõl jön. Nem konkrét, empirikus eszközökkel fölmérhetõ, megfogalmazható valósághoz kapcsolódik, hanem belsõ valósághoz.
Szekeres Emil szürrealizmusáról így fogalmazott a mûvészettörténész: reflektív szürrealizmus, amely visszavetíti, vagy visszatükrözi – nagyon sokszor természetesen teljesen áttételes formában – a külvilág történéseit.
Amit igazán fontosnak tartott: ha megáll egy kép elõtt, akkor elõbb utóbb az õ számára az a kép zenélni kezd. Líraiak a képek, és a vonaljátéknak olyan muzikalitása van, ami Szekeres Emilnek a képeit a zenéhez, a muzsikához közelíti. A képek nézegetése közben az emberben költemény-dallamok jelennek meg. Végezetül azt kívánta a jelenlévõknek, hogy ismerjék meg a különleges élményt nyújtó képeket.
Az ünnepséget a Honvéd Kaszinó Diákszínpadának tagjai színesítették elõadásukkal.
 

B.E.