Dr. Márkus Ferenc nyugalmazott középiskolai tanár, Nagykanizsa díszpolgára a minap ünnepelte 85. születésnapját és a gyémántdiplomáját is nemrégiben vehette át. Ennek kapcsán kértük, emlékezzen vissza a kezdetekre.

Dr. Márkus Ferenc Székesfehérváron született, édesapja a Magyar Légierõnél szolgált. Majd Székesfehérvárról Veszprémbe költöztek, ahol a piaristáknál tanult. Tíz év után mentek Budapestre.

– Budapesten a kalazantinumban éltem a kalazantinerek között. Õk egyetemi hallgatók voltak, és a teológiai tanulmányok mellett más egyetemi szakokat is végeztek. Innen kerültem az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre, ahol a bölcsésztudományi karon szereztem tanári diplomát – emlékezett vissza Márkus Ferenc.

Három hónap katonai szolgálat után 1955-ben került a nagykanizsai Irányi Dániel Gimnáziumba, a késõbbi Landler, majd Batthyány Lajos Gimnáziumba, ahol magyar nyelv és irodalom, illetve a latin nyelv és irodalom tárgyakat tanította. Irányítólappal érkezett az intézménybe. A mai napig is élénken emlékszik erra a napra.

– Egy nagyon ködös, novemberi reggelen érkeztem vonattal Nagykanizsára. Egész éjszaka utaztam. A budapesti pályaudvarról éjfél körül indultunk és reggel hat órára értünk ide, Kanizsára. A bõröndömmel sétáltam be az iskolába. Nagyon kedvesen fogadott az akkori igazgató, Gõgös Ferenc, és mivel becsengettek be is vezetett az egyik osztályba. Negyvenhat fiú ült velem szemben. Jóindulattal, szeretettel és nagy csenddel fogadtak – mosolygott Márkus Ferenc, majd hozzátette, magyar nyelvet és irodalmat kezdett tanítani nekik.

Azonban 1956-ban mindhárom latin tanár elment az iskolából, így az összes latin óra rá maradt. E miatt hosszú ideig nem tanított magyar nyelvet és irodalmat, csak latint. A nyugdíjba menetele elõtti utolsó tizenkét évben adatott meg számára, hogy csak magyar nyelvet és irodalmat tanítson. Ahogy a tanár úr kiemelte, papíron 40 év és 33 nap munkában töltött ideje van.

– Nagyon szívesen gondolok vissza erre az idõszakra, a tanítványaimra, a kollégáimra és a kitûnõ igazazgatóimra. Nagykövetek, orvosok, jogászok, közgazdászok kerültek ki a tanítványaim közül, és sokan választották a tanári pályát is. A családom minden tagja a mai napig valakit ide, a Batthyány Lajos Gimnáziumba irat be. A feleségem, a lányom és az unokám is ebben az intézményben érettségizett – emelte ki Márkus Ferenc.

A tanítványai is kedvelték nem csupán a tudása miatt néztek fel rá, és néznek fel a mai napig, hanem a humanizmusa és a segítõkészsége miatt is. De a 40 év alatt nem csak a Batthyány Lajos Gimnáziumban tanított, ugyanis 1965 és 67 között Zalaegerszegen, a Pécsi Tanárképzõ Fõiskola Kihelyezett Tagozatán oktatott, melyet prof. dr. Ördög Ferenccel közösen hoztak létre. Több éven keresztül megyei szakfelügyelõ is és igazgatóhelyettes is volt, tanított a Rozgonyi Úti Általános Iskolában, a gépipari és faipari technikumban, valamint a határõrségen is.

A számos teendõje mellett doktorált. Disszertációját Vörösmarty Mihály metaforáiból, szóképeibõl és alakzataiból írta. Az oktatás mellett rendszeresen publikált, valamint tartott és tart a mai napig ismeretterjesztõ elõadásokat is. Folyóiratokban, így a Magyartanításban, a Pannon Tükörben, a Lyukasórában és a szlovéniai Muratájban is jelentek meg írásai, esszéi. Tanulmányai, beszédei, megnyitói többségét 2011-ben, a Nyom nélkül elröppenni nem hagyta címû kötetben rögzítették. Beszédeket elõadásokat tartott Kanizsán és országszerte, valamint Zágrábban és Lendván is.

Azt mondja, tanítói provinciális embernek mondták, annak ellenére, hogy Budapesten, Újpesten és Angyalföldön sokat forgolódott, ahogy õ mondja, a vagányok között.

– Mindig a falu és a város határán álltam, óriási affinitással a faluhoz, és megfelelõ affinitással a városhoz. Ez a személyiségemmel is teljesen összeolvadt mind a mai napig, így elfogadom, hogy provinciális vagyok – mondta Márkus Ferenc. Majd hozzátette tanulmányai alatt és után is rengeteg óriással találkozott. Középiskolás éveibõl dr. Elõd Istvánt, Kincs Lajost és dr. Magyar Lászlót említette, míg az egyetemi évekbõl Szabó Dénest, Bárczi Gézát és Horváth Károlyt. Munkája elismeréseként 1969-ben kapta meg az Oktatásügy Kiváló Dolgozója elismerést, míg 1985-ben Kiváló Pedagógus címben részesült. 1998-ban Nagykanizsa Megyei Jogú Városért, Pro Urbe elismerést vehetett át, 2008-ban pedig megkapta Nagykanizsa Város Díszpolgára címet. Ugyanebben az évben Zala Megye Príma Díjasa lett A jövõre nézve számos terve van. Most éppen unokáját készíti fel a magyar nyelv és irodalom érettségire. Ezen túl pedig szeretné elemezni egyik kedvenc Jókai regényét és Arthur Rimbaud szonettjét is.

– Büszke vagyok arra, hogy én tanítottam meg teniszezni az unokáimat. Ezt a sportot idõs korig lehet ûzni. Jómagam 82 éves koromban hagytam abba. Most, amikor a születésnapomon köszöntöttek az unokáim, azt kértem tõlük, hogy még egyszer menjünk el együtt a teniszpályára. Õk játszanak, én pedig nézem õket – zárta a beszélgetésünket Márkus Ferenc.

Varga Mónika