„Miért engedte meg Isten, hogy éppen ti tapasztaljátok meg a kommunizmust? Meg is válaszolta: Itt, Nyugaton, azért kímélt meg minket tõle, mert nem tudtuk volna kiállni a próbát. Ti azonban képesek vagytok rá.” – II. János Pál pápa hajdani kollégiumi társát idézte beszédében Cseresnyés Péter államtitkár, az Emlékezet és azonosság c. kötetbõl, párhuzamot vonva egy holland újság által leírt mai helyzettel: Európa lelke Kelet-Európában van.

Megrendülve hallgatta a zsúfolásig telt könyvtári elõadó a bevezetõül elhangzó mûsort: Lénárd Ödön, a 18 és félévi börtönbõl 1977-ben szabadult piarista atya versét Kósa Dániel szavalta. Az Illés Lajos által megzenésített Áprily-verset - S mikor völgyünkre tört az áradat/ s már hegy se volt, mely mentõ csúccsal intsen,/ egyetlenegy kõszikla megmaradt,/ egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten. – Molnár Péterék énekelték. Ezután városunk polgármestere, Dénes Sándor szólt a jelenlévõkhöz, leszögezve: - Mi, emberek vagyunk az egyetlenek, akik fát ültetnek, hogy gyermekeink annak gyümölcsét ehessék, hogy árnyékában megpihenjenek. Ha egy hatalom ezt az emberi tartalmat és vágyat kívánja eltörölni a pusztítás eszközeivel, ha kitépi e fa gyökereit, akkor elvész minden, amely minket, embereket nemessé és értékessé tehet a történelem sodrásában. A kommunizmus megbocsáthatatlan bûne nem pusztán abban áll, hogy értékes, gondolkodó, cselekvõ és érzõ embereket küldött halálba vagy a börtönök és idegen földek fogságába, hanem abban, hogy a felejtés fátylát kívánta e tettére és annak motivációjára borítani. A felejtéssel mindaz elpusztul, ami ezen embertársaink halhatatlan lelkében ott élt, és küzdött önmaga, magyarságunk és az élet értelmének és értékeinek megtalálásáért. – majd így folytatta: - De, mi magyarok, legyõztük az aljasságot és a felejtés ürességét, és az emlékezés fáját újra elültettük, hogy lányaink és fiaink büszkék lehessenek mindazon kezekre, akik ápolták és gondozták annak ágait.
Cseresnyés Péter államtitkár, Nagykanizsa és a térség országgyûlési képviselõje lépett ezután a mikrofonhoz:
Elnök asszony, polgármester úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves fiatalok!
„Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete.” – kezdõdik Marx 1848-ban írott Kommunista Kiáltványa. 1990-ben sokan azt hittük, végleg befellegzett neki. És mit látunk pár napja egy tüntetésen? Valaki ezzel a táblával sétált: Ki a papokkal az iskolából. Mintha csak az ötvenes – hatvanas évek tértek volna vissza. Hamar kimutatták foguk fehérét, s jó ez így.
Alaptörvényünkben ezzel szemben három olyan kulcsfogalom van, amelyek együtt segítenek eligazodni, helyes jogszabályokat alkotni és helyes ítéleteket hozni. Ezek pedig a szabadság, felelõsség és az emberi méltóság. Ha ez a három védendõ érték békében él egymással, akkor fognak az egyének és a közösségek is békében élni. Az ember szabadságához és méltóságához is hozzátartozik, hogy hitét, vallását, identitását tiszteletben tartsák.
2010 tavaszán nyílt meg elsõ alkalommal az Egyházüldözõk és egyházüldözés a Kádár korszakban címû kiállítás, mely, igazi vándorkiállításként éppen tegnap költözött át Kanizsáról Letenyére, három órája nyitottuk meg. Konferencia és tanulmánykötet is született ezzel a címmel. Mindennek a kutatásnak a motorja a Fehér hollók történészcsoport volt, ezek közül a fiatal történészek közül köszönthetjük körünkben Földváryné dr. Kiss Rékát, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnökét. – fordult városunk vendégéhez, tapsot kiváltva.
Akik ezt a tárlatot – köztük minden bizonnyal a középiskolás vetélkedõ résztvevõi – figyelmesen végigtanulmányozták, találkozhattak egy sajátos III/III-as módszerrel. Ez szerepel ugyanis a jelentésekben: „zavarokat, véleménykülönbségeket sikerült kelteni.” Másutt – két, egyaránt üldözött, fiatalokkal foglalkozó papi közösségre utalva - eredményként könyvelte el a kommunista egyházüldözés, hogy az azonos célokat követõ két közösséget sikerült szembeállítani. A történészcsoport kiadott egy korabeli BM-es tankönyvet is, ezt a címet adták neki: Hogyan üldözzünk egyházakat? (Az elnökasszony mosolyogva mutatta föl a hallgatóságnak a könyvet, elõadásában meg is köszönte az államtitkári ajánlást.) Ebben kimondottan tananyag a bomlasztás, az egység megbontása, a rágalmazás, a gyanú elhintése suttogó propaganda által, az elbizonytalanítás, a bizalmatlanság elérése.
Ismerõs módszerek Önöknek is? Nemde ugyanezekkel az eszközökkel próbálkoznak ma is mindazok, akiknek szálka a szemében az, hogy Magyarország végre a maga útját akarja járni, hogy egy erõs, emelkedõ, összetartó nemzetként akarja elfoglalni méltó helyét Európában? Újra és újra próbálkoznak – hol egy ügyvivõ, hol egy tévés megmondóember, hol egy magát nagyon civilnek mondó, de megkapargatva levitézlett pártkötõdésû alakulat, hol egy külföldi lapban hazulról írott véleménycikk. Még olyan is akad köztük, aki pár évtizede ugyanezt belügyminisztériumi szolgálatban tette. Ismerjük eszközeiket: hazugság, zavarkeltés, bomlasztás, rágalmazás, elbizonytalanítás.
Közbevetõleg: megmosolyogtató, hogy a magát a ballal ellenkezõ oldali ellenzéknek mondó alakulat – vajon miért? – ugyanebbõl a kottából játszik, ugyanazokat a hazugságokat szajkózza. Nem vagytok ti olyan távol egymástól, mint hiszitek – írta egy újságíró, amikor a két szélsõség egy-egy képviselõjét a bíróság ugyanazért elmarasztalta. Összenõ, ami összetartozik. Tudjuk, a szélsõségek összeérnek.
Ám a rágalmazóknak ahhoz már nincsen hatalmuk, hogy rendõri eszközökkel tegyék. Hatásosnak vélt eszközük ebben a tevékenységben a média. Nem számolnak azzal, a magyar emberek többsége józan, fenntartásokkal kezeli az újságot. A nyomdafesték mindent elbír – tartja a mondás. Már zalai földink, Deák Ferenc megmondta: a sajtótörvénynek egyetlen mondatból kellene állni: Hazudni nem szabad. A magyar emberek többségének józanságát fejezi ki az a régi bölcsesség is: nem azt kell nézni, mit mondanak, hanem azt, hogy ki mondja. Egy elemzõ írta meg legtömörebben a hazugságokkal szembeni védekezés receptjét: Ha a cél az elbizonytalanítás, nem kell elbizonytalanodni.
Szörnyû áron szerzett immunitás – pár éve, ittlétekor Tõkéczki tanár úr ezt kívánta valamennyiünknek. A kommunizmus megtapasztalása védjen meg az újbóli megfertõzõdéstõl. Úgy gondolom, érvényes ez a hazugságokra is. 2006-ban – már 10 éve! – a hazugságrém – ahogy egy publicista nevezi az akkori miniszterelnököt – csak a gazdasági adatok meghamisítása árán tudott gyõzni a tavaszi választáson. Nem idézem szó szerint az õszödi beszédet, honnan hozták vissza a kormányzást….
És 2015? Gyõzött újra a magyar emberek többségének józansága. „A bevándorlás egy álprobléma, amit a Fidesz kreált.” – nyilatkozták a szocialisták nyáron. Hiába ömlött médiájukból a megható képek sora a kisgyermekes anyukákról. Mint maguk elõtt tolt pajzs mögül csak kilógott a lóláb, a katonakorú fiatal férfiak tömege, amely habozás nélkül félrelöki a nõket, gyermekeket, ha a buszra való feljutás a tét. Ám gyõzött a magyar emberek többségének józansága, már meghaladja a kétmilliót annak a petíciónak az aláírói száma, melynek a neve: Megvédjük az országot. Nyugat – Európában sokan irigylik tõlünk azt, ahogyan a magyar kormány kezeli a migrációs válságot. Távol álljon tõlem, hogy saját kormányom érdemeit kisebbítsem. De bármilyen jó kormány csak akkor tud eredményesen dolgozni, ha van mögötte támogatás. És az, hogy van, szintén a magyar emberek többségének józanságát dicséri.
Egy holland középbalos napilap írta: „A nyugat-európai vezetõk az európai integráció építõmestereiként láttatják magukat. Úgy bánnak a kelet- és közép-európai vezetõkkel, mint a csintalan iskolás gyerekekkel. Rosszul teszik: õk most ugyanis az európai lélek letéteményesei.”.  A cikk címe: „Európa lelke Kelet-Európában van”. És ha ennek a ténynek az okait keressük, érdemes megfontolni II. János Pál pápa visszaemlékezését. Amikor fiatal papként 1946-tól Rómában tanult, flamand kollégiumi társa föltette a kérdést: Miért engedte meg Isten, hogy éppen ti tapasztaljátok meg a kommunizmust? Meg is válaszolta: Itt, Nyugaton, azért kímélt meg minket tõle, mert nem tudtuk volna kiállni a próbát. Ti azonban képesek vagytok rá. A lengyel pápa saját népét ismerve megfogalmazta: Ezek az évek tanúi voltak ama alapvetõ értékek feléledésének és megerõsödésének, amelyeket az egész nép követett, és amelyhez hû akart maradni. A kommunista diktatúra évtizedeit ismerve, bizony, mi magyarok is hálás szívvel tekinthetünk arra a nemzedékre, amelynek hûsége miatt itt lehetünk. – fejezte be gondolatait Cseresnyés Péter.
„És ha az elvtársak azt veszik észre, hogy a hallgatók nagyon vallásosak, az elvtársak ne tartózkodjanak Istennel spékelt jelszavaktól sem… Lássa a falusi ember, aki meg van gyõzõdve arról, hogy ha szarva nincs is a kommunistának, de a nadrág alatt bakkecskeláb van, hogy a kommunista rendes ember, olyan, mint a többi.” Rögtön 1945-ben, elvtársai között, egy eligazításon fogalmazott így Rákosi Mátyás. – kezdte elõadását Földváryné Kiss Réka. – Vigyázat, a látszat csal. – figyelmeztette a fiatalokat, akik abban a szerencsés élethelyzetben vannak, hogy nem tapasztalták meg személyesen a diktatúrát. A felszínen vallásszabadságról beszélnek, ám a mélyben az a cinizmus mûködik, amelyre a példát idézte. Az 1945 – 48 közti idõszakról még többpárti demokráciaként szólnak néhányan, pedig a kommunisták már akkor megkezdték a hatalom megszerzésének elõkészítését. Visszaemlékezett a fordulat évének meghatározásáról folytatott vitára. Az elnökasszony szerint 1945 az az esztendõ. Idézte a Zala Megyei Levéltár kutatásait. A politikai rendõrségben már akkor hatalmas többségben – 92%! - voltak az MKP tagja. Miközben fent még megvan a polgári demokrácia, helyben már tisztogattak. B-listázás Dunántúlon ez a közigazgatásban 35%-ot jelentett. És kik jöttek helyükre? Milyen szocializációval? Egy vizsgálótiszt életútját idézte, aki a megtorlások után, amikor már ráért, 1962-ben érettségizett. Elit – amennyiben értéket társítunk e szóhoz - helyett nómenklatúra következett. Visszatérve az egyházüldözéshez: arra hívta föl a figyelmet, az egyház nem csak a klérus. Ha egyházüldözésrõl beszélünk, akkor a társadalom üldözésérõl beszélünk. Az egyház a hívek közössége, és ezt nem csak mi tudjuk, a kommunisták is tudták. Az egyház tömegbázisát pusztították a kitelepítések, kuláküldözések és sorolhatnám még által. Amikor a pártokat, az egyesületeket, a magánvállalatokat fölszámolták, az egyház maradt az utolsó civil erõ, ezt is fel akarták számolni. Mindenütt ellenséget láttak. Ott is, ahol nem volt összeesküvés, azt kutatták. Hiszen ez adta a létjogosultságát a nyomozó osztálynak. A 60-as évekre módszerváltás történt. Idézte 1958-ból Kádár Jánost: „Mi a klerikalizmus ellen tûzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkás-paraszt uralom…” – Nem azért szeretem ezt az idézetet – mondta - , mert így akarok írni, hanem mert kifejezi azt a borzalmas cinizmust, amely ezt a rendszert és a jó Kádár apánkat jellemezte. Õk – a munkások és parasztok – fûzte hozzá – ezt már tapasztalatból tudják, mit jelent. Sztahanovista mozgalom, kényszer – kollektivizálás, kitelepítések, kuláküldözés. És most figyeljünk, ez nagyon jellemzõ: „Lehet, hogy a klerikalizmus ellen harcolni kell még öt évig, de a vallásos világnézet ellen még két generáción át.” Majd megrendülve folytatta Kádár szavait: „Nem úgy van, hogy fogom a lõcsöt és leverem a vallásos világnézetet.” Mi van benne? A hitet Rákosiéknak nem sikerült megtörni, Kádár erre rájön, és a nyílt erõszak helyett jön a propaganda. Elkezdõdik ez a 70-es években. Az ifjúság nevelésében nem engedett. Kirándulást már nem lehet szervezni, mert az illegális szervezkedés. És még amire rájöttek 1961-ben: a vallásos emberek és a nemzeti érzés összetartozik. Ami ellen sokkal finomabb eszközökkel fölvették a harcot. Ez a diktatúra ért véget 1990-ben, és hogy az öröksége is véget érjen, két dolog kell. Az, hogy megértsük. Megértsük, mi történt velünk, a szüleinkkel, nagyszüleinkkel. És hogy ne féljünk kimondani, hogy ami velünk történt, ha kényszer – kompromisszumokat kellett kötni, ez a diktatúra erõszakjának következménye. Ne akarják ránk hárítani a felelõsséget, hanem toljuk vissza azokra, akik ennek a rendszernek a mûködtetõi voltak. Nevezzük meg õket. Emlékezzünk az áldozatokra, és köszönjük meg nekik, hogy ma szabadságban élhetünk.
 

A Nagykanizsai Polgári Egyesület immár 9. alkalommal megrendezett középiskolás vetélkedõjén – amely az idei kiállításhoz: „Egyházüldözõk és egyházüldözés a Kádár-korszakban” kapcsolódott - a hét induló csapat közül a következõk értek el dobogós helyezést. Harmadikak lettek Göde Edit tanárnõ tanítványai a Piarista Iskolából: Erdõs Gergõ, Izsák Bendegúz, Kovács Gergely, Mezriczky Marcell és Tüttõ Ágoston. Dósai Attila piarista atya csapata - Szabó Melinda, Semsei Bálint István, Tóth Tímea, Vas Réka Bianka és Karácsony Martina – ezüstérmet érdemelt. A képzeletbeli dobogó legmagasabb fokára a Nagykanizsai Szakképzõ Centrum Thúry György Szakképzõ Iskolájának legénysége: Jávor Ádám Gergõ, Kele Máté, Szentes Tibor, Szalavári Csaba és Balla Máté lépett, a felkészítõ tanárnõjük Kovácsné Tóth Ildikó.
 

A kanizsai program elõtt a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, Földváryné Kiss Réka útja Letenyére vezetett, ahol Cseresnyés Péter társaságában megnyitotta a Fáklya Mûvelõdési Házban a korábban városunkban látható „Egyházüldözõk…” kiállítást. Ott március 10-ig látogatható a tárlat. Az Andrássy Gyula Általános Iskola diákjainak értékes mûsorát követõen õk adták át a Letenyei Polgári Egylet által meghirdetett történelmi verseny könyvjutalmait – Mészáros István Kimaradt tananyag c. sorozatát - és okleveleit. A bázakerettyei, borsfai, letenyei, muraszemenyei és tótszerdahelyi gyerekek saját nagyszüleiket, dédszüleiket interjúvolták meg a kommunista diktatúra megnyomorító évtizedeirõl. Az államtitkár elszámlálta: a közösség, a tudás és az erkölcs, e három miatt volt ellensége az egyház az elvtársaknak. Megemlékezett a pákai születésû piaristáról, Öveges Józsefrõl, aki egy egész országgal szerettette – érttette meg a fizikát. Az elnökasszony pedig a neb.hu honlapra aznap feltett állambiztonsági vizsgálótisztek emberi „minõségét” érzékeltette, szemben négy üldözött, agyonvert, kivégzett áldozatéval.
 

Kanizsa