Közeledik Szent György Napja, a Szentgyörgyvári hegy búcsúja. Április 24.-ét Európa nagy részében a tavasz kezdeteként tartották számon. Az egyház a legenda szerinti sárkányölõ Szent György névünnepét tette erre a napra, míg a néphagyomány az áprilisi hónapot Szent György havának nevezi.

S hogy milyen volt egykor, és milyen napjainkban a hegyi búcsú hangulata, arról Milávecz Lászlóval, a Miklósfai Közmûvelõdési és Városszépítõ Egyesület, valamint a Dr. Kotnyek István Miklósfai Kertbarát Kör vezetõségi tagjával, jeles bortermelõvel, díjnyertes borásszal beszélgettünk. Aki eme sokrétû teendõje mellett a Nagyboldogasszony Római Katolikus Plébánia és a Miklósfai Egyházközség testületének tagjaként részt vesz Nagykanizsa Város Önkormányzata Idõsügyi Tanácsának munkájában is.
Hosszú évekig a Szent György kápolna volt a szentmisék helyszíne. Mivel az 1770-es években épült kápolna közvetlenül a forgalmas út szélén magasodik, és udvara magánterületre esik, nincs szabad hely a megállásra, parkolásra. Ezért néhány éve a Szentgyörgyvári hegy II. hegykapujánál mond misét Bojtor Róbert esperes-plébános, és egy ideje ekkor tartja a hagyományos Családi napját a Dr. Kotnyek István Miklósfai Kertbarát Kör is. A bõ termés reményében ez alkalommal kerül sor a búza, a szõlõvesszõk és a Szõlõ Jövések Könyvének megáldására. A búcsú, esõs, hûvös idõben sem maradhat el. Ilyenkor, mint házigazdák, a szentmise után a miklósfai Mindenki Háza udvarába várják a városszépítõ egyesület csoportjait, a Mi Nõk és a Nyugdíjas Klub tagjait bográcsozásra, beszélgetésre.
– A búcsúra befejezték szüleim a metszést, kitakarították, kimeszelték a présházat, a pincét. Annak idején nem kellett félteni senkitõl sem a termést, az épületet. Mostanra már olyan képet mutat a hegy, mint egy falu. Kerítés vesz körbe minden birtokot. Annak idején a II. hegyháton lévõ telkünkrõl látni lehetett, hogyan hömpölygött ki a tömeg a városból. Minden pincénél voltak vendégek. A gazda beinvitálta ismerõseit, hellyel, majd pince-hûvös nedûvel kínálta meg a vendégeit. Rég látott barátok találkoztak össze a búcsúban. Nem lévén kerítés, olykor idegenek is beköszöntek, mondván, bort szeretnének vásárolni. – Bort nem adok el, de szívesen megkínálom! – válaszolta ilyenkor az apám. Aztán szomjoltó noah borral koccintgattak egymás egészségére, és napestig beszélgettek a felnõttek. Távolabbi vidékekrõl megjelent egy-egy zenész is, akik pár forintért és egy kis itókáért elhúzták az asztal köré telepedõk nótáját.
A gyerekeket ilyentájt nem az ünnepi ebéd foglalkoztatta, lekötötték õket azok a különleges játékok, lufik, amiket sehol máshol nem lehetett látni és megvásárolni, csak a búcsúban. A kápolna körül felállított sátraknál. Ama idilli békességes ünneprõl ma már csak a mai 60 évesek tudnak mesélni, akik szinte utolsó mohikánként próbálják tovább éltetni a régi szokásokat – idézte fel az akkori idõket Milávecz László. Mint annak idején, most is apáról – fiúra száll e feladat. Várjuk a fiatalokat – mondja kissé keserûen a beszélgetõtársam, de nemigen jönnek. Egy kicsit elgondolkodik, aztán folytatja: megértem õket, hiszen a munkahelyi helytállásuk elveszi erejüket, szabadidejüket az év minden szakában egész embert kívánó szõlõmûveléstõl. A tekintetébõl azonban látszik, reménykedik benne, hogy nem lesz ez mindig így, elõbb-utóbb belátják, itt a helyük. Várja õket az elõdök keze nyomát õrzõ hegy, a törekvõ nagyszüleik emléke. A hegyoldalakról lefutó szõlõsorok, a zöldellõ ágak, a hegyhátakat beborító virágzó fák mind-mind a természet tavaszi megújulást jelzik, és várják a nyarat…

Bakonyi Erzsébet