Gál Tamás, Kajner Péter, Szabadkai Andrea cikke a Magyar Narancs 2009. július 23-adikai számában élelmiszerbiztonságról, kistermelõkrõl, agrárreformról.

Parasztbûnözõk? A hazai élelmiszerek biztonságát vonja kétségbe, különösen a kistermelõktõl származó gyümölcsöktõl, zöldségektõl, húsoktól óvna minket Kun István Hátsó udvarok hentesei - Tévhitek az élelmiszer-biztonságról címû cikkében (Magyar Narancs, 2009. június 25.). Azt a - meglátása szerint - tévhitet igyekszik eloszlatni, miszerint a hazai élelmiszer biztonságosabb az importnál.
 

Meghökkentõ módon a 2009-es élelmiszerbiztonsági helyzetrõl szóló cikk egy bizonyos V. Jóska bácsi megidézésével kezdõdik, aki a 80-as években a cikk szerzõjének szomszédjában serénykedett. A bûnözõkhöz hasonló módon, vezetéknevének kezdõbetûjével és keresztnevével hivatkozott szomszéd folytatólagosan, elõre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból, bûnszövetkezet (családja) tagjaként permetezte erõs vegyszerrel õszibarackfáit, majd már másnap piacra vitte a termést az élelmiszerbiztonsági várakozási idõ leteltének megvárta helyett. Aztán jön a többi alvilági figura is: gyászkeretes körmû piaci árusok; baromfikat rossz körülmények között tartó, antibiotikummal itató gazdák; egyetlen rendes vágásra sem képes, kontár böllérek, akik saját, pocsolyás hátsó udvarukon vágják feketén a disznót.

A végére megkapjuk a verdiktet: „A mai kisparaszti struktúrában illúzió az élelmiszer-biztonság. […] A népegészségügy elemi erõvel veti föl az agrárreform kikerülhetetlenségét, erre azonban nem látszik a politikai akarat.” A szerzõ ugyan nem fejti ki bõvebben az agrárreformról alkotott elképzeléseit, de feltételezzük, hogy annak szerves részét képezi e sötétben bujkáló, rémhír helyett szalmonellát terjesztõ, kisparaszti bûnözõi réteg kíméletlen felelõsségre vonása avagy éppen felszámolása. A cikk olvastán úgy éreztük, mintha a jereváni rádiót hallgattuk volna, ezért összeszedtük az idevágó tényeket.

Vissza a jelenbe. Magyarországon közel 700 ezer egyéni gazdaság vesz részt a mezõgazdasági termelésben. Regisztrált termelõ mindössze 200 ezer van, utóbbiak vehetnek csak igénybe agrártámogatást. A termelõk száma egyre csökken: 2005-höz képest 2007-re 12,5 százalékos csökkenést regisztrált a KSH az egyéni gazdaságok számában. „Kisparaszti struktúra” helyett a dél-amerikai latifundium rendszer látszik megerõsödni: a földek 90%-át a gazdálkodók 10%-a használja. A többezer hektáros birtokok mellett (még) jelen vannak az egy hektár alatti kis gazdaságok és a néhány tíz - néhány száz hektáros közepesek is, a koncentráció azonban erõsödik. A rendszerváltást követõen az élelmiszeripar mintegy 60%-ban külföldi tulajdonba került. A külföldi tõkebefektetések az élelmiszeripari koncentráció erõsödéséhez is hozzájárultak. A magyar tejiparban pl. 2002-ben a hét legnagyobb vállalat a nettó piaci értékesítés 68%-ával rendelkezett a négy évvel korábbi 44 %-kal szemben.

Az élelmiszer-kereskedelemben még erõsebb a koncentráció. Hazánkban a 10 legnagyobb kiskereskedelmi lánc részesedése a forgalomból már 2003-ban elérte a 89 %-ot, az 1997. évi 52%-kal szemben. Ezekbe, ha akarnának sem tudnának bekerülni a kistermelõktõl származó termékek a kereskedelmi láncok diktálta feltételek miatt. Kistermelõk nem képesek az év bármely szakaszában homogén minõségben beszállítani a megrendelt mennyiségeket, megfizetni a polcpénzt, kivárni a 30-60-90 napot, amíg a multi fizet az áruért és még ki tudja hány feltételnek nem felelnek meg, amelyet azért kellene teljesíteni, hogy a hipermarket polcára kerüljön a termékük. Márpedig az élelmiszerek 90 százalékát ilyen és ehhez hasonló polcokról emelik le a fogyasztók és nem a piacon vagy hátsó udvarokon szerzik be.

Élelmiszer-bizonytalanság. A 80-as évekhez képest nagyot változott a világ. Az élelmiszerpiacon ma 40-60 ezer termék van jelen a korábbi 5 ezerrel szemben. Az uniós csatlakozással megszûnt az a lehetõség is, hogy a határállomásokon minden belépõ állati eredetû élelmiszert állatorvos vizsgáljon. Az élelmiszer-biztonság intézményrendszerét az elmúlt években mégis gyengítették. A 2005-2007-es leépítés és átszervezés 20 százalékos csökkenést hozott létszámban, holott a hatóságok már korábban is a létszám és a technikai háttér elégtelenségére panaszkodtak.

„Ma egyre több zöldség érkezik a mediterráneumból, fõként Spanyolországból, Olaszországból és Marokkóból. Ezek szinte kizárólag profi gazdálkodók termékei, akik nagyon jól tudják, hogy mekkora veszélyt jelent saját magukra a szermaradvány-vizsgálat elmarasztaló eredménye.” Ennél a pontnál arra kezdtünk gyanakodni, hogy nem is a magyar élelmiszerpiacról szól Kun István cikke. Nézzük csak a legismertebb esetet: 2005-ben a „profi marokkói gazdálkodókat” és a hazai importõrt, a MÓ-TA Kft.-t ez a veszély nem tartotta vissza attól, hogy rovarirtószerrel mérgezett paprikát küldjenek hazai üzletláncokba.

A M.E.G.A. Trade éveken át, iparszerûen hamisította az importált élelmiszerek dátumát. A több mint 1500-féle termék szinte az összes hazai kereskedelmi láncnál kapható volt. A német-ukrán hátterû cég büntetésének behajtásáról a hatóságok már a leleplezés után nem sokkal lemondtak - esélytelen, mondták. A több éves bírósági eljárás végére a cég várhatóan eltûnik, de magának a néhány millió forintos büntetési tételnek sem lenne komoly visszatartó ereje. Az Indiából származó, dioxinnal szennyezett guar gumit tartalmazó termékekre szintén jól emlékszünk. Jóska bácsi a gyümölcsjoghurtjába nem tesz még tiszta guar gumit sem. Ellenkezõleg: a Tudatos Vásárlók Egyesülete joghurttesztjének elsõ helyezettjei bio és családi gazdálkodóktól származó termékek lettek, a „könnyû és finom” joghurtok pedig az utolsó helyre kerültek. Utóbbiakról megtudhattuk pl., hogy porrátört bíbortetûvel színezik.

Az ellenõrzések rendre azt bizonyítják, hogy a kifogásolható termékek aránya alacsonyabb a magyar termékek között, mint az importban. A Mezõgazdasági Szakigazgatási Hivatal zöldségfélékre vonatkozó, 2007-es felmérésében 1589 hazai mintából 31,3%-ban mutattak ki mérhetõ szermaradékot, 0,9%-ban határérték felett. Import esetében 1511 mintából 57,2%-ban volt mérhetõ szermaradék, ennek 1,3%-a határérték felett. A határérték alatti, de kimutatható mennyiségû szermaradványt tartalmazó minták aránya évek óta 30-40% körül alakul a magyar zöldségek esetében, az importnál ugyanez 50-70%.

Mi a helyzet a „disznóságokkal”? A magyar húspiac 20-25 százalékát teszi ki a feketegazdaság. Ennek legnagyobb része nem kistermelõktõl, házi vágásokból, hanem az ellenõrizetlen importból származik, Szlovákiából, Lengyel- és Csehországból. Kerül persze Magyarországról is kések alá ellenõrizetlen disznóhús. A feketevágások többsége azonban nem pocsolyás hátsó udvarokon történik, hanem legális vágóhidakon, munkaidõ után vagy éjszaka, ipari méretekben. 2006-os becslés szerint az évi félmillió illegális sertés 80 százaléka legalábbis így végzi sorsát.

Magyarországon a génmanipulált (GM) növények termesztése nem megengedett. A magyar fogyasztók 56 százaléka károsnak tartja az élelmiszer-alapanyagok genetikai módosítását. Az OÉTI 2004. évi felmérése alapján, viszont Magyarországon a forgalomban lévõ húskészítmény minták 59 százalékából lehetett kimutatni GM-szóját, amit a termék csomagolásán nem is jelöltek. A háztájiba a szója nem kerül bele, még ha hátsó udvarban is vágják. A jereváni rádió hírei tehát pontosításra szorulnak: Moszkvában nem Mercedeseket osztogatnak, hanem Leningrádban Moszkvicsokat fosztogatnak. A biztonságos, egészséges élelmiszerekért sokat kell ene tennie a hazai termelõknek is, az import azonban legtöbbször gyengébb minõséget képvisel.

Amikor a több a kevesebb. A II. világháború után a kisparaszti gazdaságok szétverésével, az erõszakos TSZ-esítéssel megindult a hazai mezõgazdaság „zöld forradalma”. A nagytáblás, iparosított mûvelés a korábbi, a táji léptékekhez, helyi ökológiai adottságokhoz igazodó gazdálkodásnak az emlékét is eltüntette a legtöbb helyen. A vegyszer nélkül is termeszthetõ tájfajták helyére nagy hozamú intenzív fajták kerültek, melyek termésátlaga csak kemény mûtrágyázással és vegyszerezéssel volt fenntartható. A termésátlagokkal együtt megnõttek a mezõgazdaság által okozott környezeti károk (talajpusztulás, vízszennyezés, gyomosodás stb.), csökkent viszont a biológiai változatosság és az élelmiszerek élvezeti, beltartalmi értéke. A búza nedves sikértartalma 1961 és 80 között pl. egyharmadával csökkent. A 60-as évek végétõl kialakuló háztájikban, a „második gazdaságban” is gyakran a TSZ-tõl beszerzett vagy onnan „elmaszekolt” vegyszereket használták.

A 80-as évekbeli viszonyok 2009-re alaposan megváltoztak. Magyarországon 1970-1990 között rovarölõ, gyomirtó és gombaölõ szerekbõl együttesen 40-63 ezer tonnát használtak évente. 2005-re a használat a felére: 18-32 ezer tonna/évre esett. A felhasználás legnagyobb mértékben a kisebb gazdaságokban esett vissza, amelyek nem képesek megfizetni a jócskán megdrágult szereket. Van segítség is a használathoz: az alapszintû tanácsadásért ma nem kell fizetni, ezért van a Falugazdász hálózat, a Gazdálkodói Információs Szolgálat, és egyéb civil szervezetek, ahol szakemberek segítik a gazdálkodókat.

Mégis, kinek az élete? Kun István már cikke elején leszögezi, hogy bioélelmiszert eddig még nem vásárolt, nem is tervezi. Pedig a hozzá hasonló, a szermaradvány-mentes élelmiszerre igényes fogyasztónak ez az igazi biztosíték, hogy kifogástalan, teljes értékû élelmiszert kapjon. Külön kontroll-rendszer biztosítja itt ugyanis az alapszintû élelmiszer-biztonsági ellenõrzésen túlmenõen, hogy ökológiai és beltartalmi szempontból egyaránt magas minõségû termékhez jusson a fogyasztó. A bio termékek azonban drágábbak - vethetik azonnal ellen. Mi lenne akkor hát a teendõ?

Valóban, agrárreformra lenne szükség, a javából. Célját a tájak adottságainak megfelelõ, kevesebb gép-, vegyszer és mûtrágya-felhasználással termelõ, a természet energiáit nagyobb mértékben hasznosító mezõgazdaságban látjuk. A mai, a nagyüzemi termelést preferáló jogi és támogatási szabályok helyett kétszintû rendszerre lenne szükség. Újra meg kell erõsíteni az élelmiszer-biztonság intézményi rendszerét. A kisparaszti réteg felszámolása helyett az ellenõrzött, legális termelés feldolgozás, forgalmazás lehetõségét kellene megteremteni, ésszerû költségek mellett. Ami munkahelyeket is teremthetne lassan sorvadó vidéki térségekben.

Ha a természetkímélõ rendszerekbõl kikerülõ, biztonságos, minõségi termékek elõállítását ösztönözné az intézményrendszer, akkor ez szélesebb körben megfizethetõvé válna. Az egészségügy legnagyobb feladatai és legkomolyabb megtakarítási lehetõségei ma éppen a megelõzés terén vannak. Egészségünk pedig a tányérunknál és a poharunknál kezdõdik. Miért van az, hogy a bioélelmiszerre legyintünk - az luxus!, míg a gyógyszert habozás nélkül kifizetjük? Nem fordítva kellene? Kormányzati szinten is?

A magunk részérõl nem csak a statisztikai adatok miatt, hanem a saját ízlelõbimbóinkra hallgatva is megbízunk a hazai kistermelõk termékeiben. Nem vakon és nem mindenkiben: a tisztességes kereskedelem, vevõ és eladó közötti bizalom helyreállításában látjuk a megoldást. A bizalom egyik kulcsa lehet a rendszeres személyes találkozás, a közvetlen kereskedelem. A másik pedig az, hogy aki nem minõségi árut ad a vevõnek, kiesik a piacról - legyen szó hipermarketrõl vagy kistermelõrõl. Mindannyiunknak oda kell figyelnünk, hiszen azzá leszünk, amit megeszünk - a tányérról vagy az újságcikkekbõl.

Gál Tamás, a Magyar Agrárkamara tanácsadója

Kajner Péter, a jövõ nemzedékek országgyûlési biztosának tudományos munkatársa

Szabadkai Andrea, a Szövetség az Élõ Tiszáért Egyesület piacépítési programvezetõje

Forrás: mancs.hu