A Felsõtemplom hittanosai ’88 tavaszán vitték színre az István király címû drámának, Sík Sándor piarista pap-költõ mûvének diák-változatát. Az akciójeleneteket - a palotaõrség, a német vértesek és Vazul pogányai összecsapását - nagy kedvvel elevenítették meg a hatodikos fiúk. A nem könnyû címszerepet egy hetedikes alakította. (Vajon mi történt vele azóta?) A szent király mához szóló üzenete: 

 „Gyermekek! Mit tudjátok ti, mi a szeretet! Hogy én nem szeretem a magyart? Hát mért élek én, ha nem azért a szeretetért? Csakhogy én
másképpen tanultam szeretni, mint ti, szegény kicsinyeim! Még jóformán
gyermek voltam, amikor megütköztem a tar Szerind fiával. És akkor elgondoltam: Odaát is magyarok vannak, ideát is magyarok. És holnap egyik magyar a másikat aprítja. Miért? Énértem? Az én királyságomért? A
szívemet mintha kétélû kard járta volna át: iszonyú fájdalom az én
magyar népemért. Abban a percben meg tudtam volna halni, ott álló
helyemben, hogy egy csepp magyar vérrel kevesebb hulljon. De ugyanakkor csillag gyúladt ki a lelkemben: megláttam, hogy miért a harc, miért a vérontás. Nem én érettem, az én hitvány hatalmamért, hanem õértük, a népért, az én népemért! Hogy éljen! Meghalnak nálam nélkül! Hogy igazán éljenek! Nincs élet a Krisztuson kívül! Hogy megmaradjanak, el ne pusztuljanak, a nagy nemzetek közt, gyökeret verjenek ezen a földön. Nincs itt menekülés a kereszten kívül! És abban a pillanatban vérengzõ, nagy harcos szeretet tornyozta a lelkemet. Ezreket tudtam volna levágni a magam kezével, ott, rögtön: a százezrekért. Ki tudtam volna irtani a magyarságot, a különb magyarságért. Ott, azon az éjtszakán, akkor lettem én magyar király! És másnap gyõztem és négyfelé vágattam Koppányt. És azóta gyõztem számtalanszor. Le nem tettem máig a kardot, az én népem kardját. Forgattam, forgattam, kegyetlen nagy szeretettel, a tulajdon fajtám ellen: a gyenge magyar ellen, az erõs magyarért. A mai nyomorúság magyarja ellen: a holnapi nagyszerûség magyarjáért, s meg nem szûnt bennem annak a láthatatlan belsõ kardnak a marása. Akarom, hogy éljenek, még ha õk maguk nem akarják is. Megépítettem az én nemzetemet, az én nemzetem ellenére is. Ezért állított ide az Úristen. Ez az én küldetésem. És ez az én szeretetem. Véres szeretet, kegyetlen szeretet. Erõs, mint a halál. Attól tanultam, aki keresztre feszíttette magát az emberekért.”
István fia, Imre herceg meghalt, az Árpádházi Vazul és a velencei Péter egyaránt alkalmatlanok a trónra. A bensõséges Mária-tisztelõ, éppen ezért krisztocentrikus Sík Sándor a dráma végén az annyiszor ábrázolt szent istváni ország-fölajánlást a következõképpen mondatta:
„Itt állok, Uram, életem romjain. Meztelenül, mint a koldus. Úttalanabbul, mint egy eltévedt gyermek az éjtszakában. Mindennek vége. Az ember meghalt. A világ meghalt. István király meghalt. Most már nincs semmi más... Csak az Isten... Nincsen, aki szeresse õket. Nincsen, aki védje õket! Csak az Isten, csak az Isten!... Hallgass rám, Isten! Én elrúgom magam alól a földet. Én arcába csapok az emberi bölcsességnek. Én a Te kezedbe adom az országot. Ez az ország mától a Te országod. Meglátom, összetöröd-e azt, ami a tied.
Magyarok! Királyt koronázok. Nem mának, nem holnapnak. Az
örökkévalóságnak. Aki a tietek mindörökre. És ti az övéi mindörökre.
Ezentúl két országban uralkodik: Magyarországban és Mennyországban.”

P.J.