Nagykanizsa Megyei Jogú Város a kiskanizsai Milleniumi emlékparkban emlékezett meg a Hõsök Napjáról.Az ünnepségen közremûködtek a Kanizsai Lovasklub Hagyományõrzõ Császár Huszárjai, a Szent György Lovagrend Lovagjai. A Történelmi Vitézi Rend Nagykanizsai Hadnagysága és a Thúry Baranta Közösség. A történemi egyházak imájával záruló esemény szónokai Cseresnyés Péter államtitkár, a város és térsége országgyûlési képviselõje és Erdõs László nyugállományú ezredes voltak. Alább Cseresnyés Péter beszédét idézzük.

Magyarország megvédi magát

„Ne feledd a tért, ahol elestek õk,/a földet se feledd,/bárhol hulltak el õk, fajtánk hû férfiai,/az a föld/szent ügy hõs-helye lett.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Illyés Gyula Ne feledd a tért címû verse hõseink emlékezetét és üzenetét hordozza. Arra figyelmeztet, hogy az õ szenvedésük a mi szenvedésünk is, ha nem is fizikai értelemben, de lelkileg mindenképpen. Már 1917-ben kimondták, hogy „nemzetünk hõsi halottainak kegyelemteljes tiszteletét megfelelõ módon kifejezésre kell juttatni, és az utókor számára meg kell örökíteni". Késõbb, évtizedek múltán – mivel, sajnos, a történelem ismételte önmagát -, a hõsök emlékének ünnepét kiterjesztették az 1938 után elesettekre is.

Május utolsó vasárnapján, amióta ismét szabad Magyarországon élünk, hõseinkre emlékezünk. Fejet hajtunk a nagy háborúk hõsi halottai, a katonai és polgári áldozatai emléke elõtt. Azonban hõseink nemcsak a 20. században voltak. Árpád óta megszámlálhatatlanul sokan hoztak áldozatot személyes sorsukkal és áldozták életüket a hazáért, a nemzetért, nemzetünkért. Elõttük, az õ áldozatvállalásuk elõtt is tisztelegnünk kell. 2001-ben törvény erõsítette meg a hagyománnyá vált ’17-es kezdeményezést. Azonban akik tiszta szívvel állnak az emlékmûvek és az itt levõ emlékmû elõtt, nem a törvény betûje miatt, hanem a hazafiság belsõ parancsára jönnek emlékezni, tisztelegni – az áldozatok, s a háborúk véres poklát megjárt túlélõk elõtt. Illyés Gyula szerint szükségünk van arra, hogy megismerjük és elismerjük nagyszerû eleink hõsies, áldozatos, a nemzetet, hazát szeretõ, azt megvédõ, gyarapító cselekedeteit, legyenek azok világra szólóak, vagy csak szûk körben ismertek. A hont, a hazát, a szûkebb pátriát magatartásuk, cselekedeteik õrizték meg nekünk, így hõseink, - Kanizsa hõsei is! - itt vannak velünk, mindennapjaink részesei õk. Hiszen hõsiességük, hûségük és kitartásuk nélkül nem lenne, nem lehetne jelenünk. És persze jövõnk sem lehetne. Egy másik, szintén Illyés Gyulától származó gondolat szerint: a múlt nincs magától. A múltat minden generációnak, minden társadalomnak meg kell alkotnia. Ez alól nem lehet kibújni. Az a társadalom, amelyik nem tudja ezt megtenni, mert nem engedik neki vagy nem képes erre, annak jövõje sem lesz. Fontos tehát, hogy a múltunkkal tisztában legyünk.

Tisztelt Emlékezõk!

Apákra és nagyapákra, fiúkra és unokákra emlékezünk vérzivataros századainkból, hiszen a magyarság története – a hõsök története. Nagyjainké és azoké, akiknek a nevét nem õrizte meg a história, de akiknek önfeláldozása nélkül ma nem létezne Magyarország, és talán nemzetünk sem lenne. Áldó imádságunk szállhat Árpád honfoglaló vitézeire, Szent László katonáira, Muhi és Mohács bátraira, a 48-asokra, a két világháború katonáira és az ’56-os srácokra is, és lehetne folytatni a hõsök felsorolását. Õket nem lehet elárulni. Ezt nem engedheti a becsületünk. Hõseink emlékét nem lehet eladni egy tál lencséért, nem lehet elvtelenül meghajolni a függetlenségünket, szabadságunkat csorbítani akaró külsõ erõk elõtt. Az óceánnyi magyar vér nem folyhatott hiába az évszázadok alatt.

Kedves Emlékezõk!

A magyar hõsök, bátor eleink emléke és tisztelete súlyos kötelezettséget ró ránk. Egyrészt a hazát, ahogyan õk is tették, meg kell védeni, másrészta nehezen kivívott szabadságot, függetlenséget meg kell õrizni. A magyar múlt arra szólít bennünket: álljunk ellent minden olyan nyomásnak, zsarolásnak, diktátumnak, amely ellentétes Magyarország érdekeivel, amely sárba tiporná hõseink emlékét, a jelen nehezen megharcolt eredményeit és veszélyezteti a jövõnket. Szembe kell tehát szállnunk a brüsszelli bürokratákkal - Árpád honfoglaló vitézei, Szent László katonái, Muhi és Mohács bátrai, a 48-asok, a két világháború katonái és az ’56-os srácok nevében is. Nem engedhetjük, hogy ezek a bürokraták Antikrisztusa elfoglalja Magyarországot. Mert – ne tévedjünk! – ez a cél. Ezeréves államiságunk lerombolása, önrendelkezési jogunk eltiprása, az egyre erõsebb és jól teljesítõ Magyarország gyengítése. Hol kötelezettségszegési eljárásokkal, hol kényszerbetelepítési kvótákkal, hol súlyos pénzbüntetéssel riogatnak bennünket, megkérdõjelezve azt a jogunkat, hogy saját dolgainkról magunk dönthessünk. A demokráciának álcázott európai diktatúra nekünk az áldozat szerepét osztotta. De mi – hõseink példájából is erõt merítve – ezt nem hagyjuk. Nem hagyhatjuk!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Magyar Királyi Honvédség egyik fontos ceremóniája volt a tiszti eskü. Az ifjú hadnagyok, kardjukat egyszerre kirántva kiáltották: "A hazáért, mindhalálig!" Más korokban, mások így is gondolták, s ha nem is látványos fogadalommal, de lelkük legbensõbb bugyrából felszakadó õszinte sóhajjal küzdöttek a hazáért. Sokan mindhalálig. S bár tõlünk ilyen áldozatot most nem kér a sors, de lelkünkbõl õsi erõvel tör fel a kiáltás: a hazáért mindhalálig! És ebben a küzdelemben mindenkire feladat vár. Leginkább az, hogy üzenjünk Brüsszelnek. Üzenjünk, hogy megértsék. A hõseink vérével megpecsételt magyar szabadságot nem adjuk, nem adhatjuk! A jövõnket, gyermekeink és unokáink jövõjét nem adjuk, nem adhatjuk! Segítünk, ha segítenünk kell, mert bár Európa lassan-lassan megtagadja a gyökereit, de mi büszkén vállaljuk, hogy keresztények vagyunk. Felebarátok azokkal, akik bennünket is annak tekintenek. Azokkal, akik nem robbantanak, nem törnek az életünkre, nem molesztálják asszonyainkat és lányainkat. Azokkal, akik betartják a törvényeinket. Azokkal, akik ha vendégségbe jönnek, vendégként is viselkednek. De csak azokkal. Másokat azonban nem kényszeríthetnek ránk. A gyermekeinkre, unokáinkra. A jövõnkre.

Kedves Emlékezõk!

1942-ben innen, Nagykanizsáról is ezrek indultak a keleti frontra. Összesen tízezer zalai honvéd érkezett Oroszországba, de haza csak háromezren tértek. A tragikus sorsú 2. magyar hadseregbõl a kanizsai 9. könnyû hadosztály katonáit vetették be elsõként a doni fronton, és 1943 januárjában õk – vagyis a túlélõk – jöttek el utoljára a harctérrõl. Kiváló katonákat, remek embereket vesztettünk akkor is. Apákat, gyermekeket sirattak az itthon maradottak. Hõseink, esküjükhöz híven, fegyverrel a kézben, parancsot teljesítve estek el a hazáért. Hajtsunk fejet most elõttük is, a keleti front borzalmait átélt, orosz fogságban elhunyt költõnk, Gyóni Géza Hazatérés címû versének egy rövid részletével: "Te már elérted, halott katona,/Amit mi jaj-jaj mindhiába várunk:/ Téged takar a béke bársonya,/Már mind valóság, mi nekünk csak álmunk."

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hõsi halottaink és hazatért hõseink tisztelete megköveteli, hogy mi is becsülettel helytálljunk. Helytálljunk a hazáért. Nem fegyverrel a kézben, nem a lövészárkokban, gránátok robbanása között kell megfelelnünk az erkölcsi parancsnak – a haza ma ekkora áldozatot nem követel. De állhatatosan meg kell védenünk hõseink országát minden külsõ és belsõ ellenségtõl, politikai és gazdasági támadástól. Nem állhatunk felemelt kézzel Európa elõtt, ahogyan hõseink sem álltak soha felemelt kézzel. A kezünk most másra kell. Arra, hogy üzenjünk a demokrácia minden eszközével – hõseink erejébõl merítve – Brüsszelnek és mindenkinek: Magyarország megvédi magát.

Kanizsa