Testvérvárosunk, Kovászna jeles irodalmárának, a 80 éves Gazda Józsefnek 2011-ben Nagykanizsa Megyei Jogú Város Címere emlékplakettet szavazott meg a Közgyûlés. Születésnapja és június 4-én átadásra kerülõ kitüntetése kapcsán a Háromszék napilap számára Székely Ferenc készített vele interjút, ebbõl idézünk.

– Az Istennel még magyarul beszélünk címû kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyûjtött emlékezõ-történelem anyagot tartalmaz.

– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erõ viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettõs folyamat: egyrészt a sodró idõ, az idõket meglovagoló erõ, másrészt az idõ sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre õröl és erõsít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezõségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentõ válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levõ, örökké õrlõ-zakatoló és el is nyelõ folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben.

– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel késõbb, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?

– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtõl kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemrõl – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfõ, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettõl az embertõl fogadtam volna el a kitüntetést…

– Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án.

– Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érzõ, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nõnünk! S bár a szörnyû kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – õk mégis belénk csempészték ezt...

– Elõbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, késõbb a nagy hírû Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-tõl diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.

– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belõlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnõtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…

– Nos, lehetséges, hogy tõlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztõségébe az örömhír: a Magyar Mûvészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életmûdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!

Albert Levente felvétele

Háromszék - Kanizsa