„Mert nincsen határ ottan, ahol egy nyelvet beszélnek!” - Száznál több gyermek – öt kanizsai iskola kórusa – énekelte a lezárt Fõ utcán az Eötvös térre tartva. Nem csak az Örökségünk klipet készítõ Kanizsa TV kamerázott földrõl és levegõbõl. Járdán szaladva, boltajtóból, emeleti ablakból számtalan telefonos felvétel született, valósággal felrobbant a kanizsai internet. Nemsoká a tévé is feltölti a klipet a YouTube-ra. A Nagy-Magyarország szobornál – vagy ahogy egy korán eltávozott zalai földink nevezte - a Minden Magyarok Emlékmûvénél a Himnusz után Cseresnyés Péter munkaerõpiacért és képzésért felelõs államtitkár, Nagykanizsa és a térség országgyûlési képviselõje szólt a megjelentekhez.

1920. június 4-dikén a magyar nemzet darabokra hullott. A cél talán az volt, hogy eltöröljék, hogy végleg eltûnjön a történelem színpadáról. Azonban 2010. június 4-én, a kétharmados többség májusi döntése nyomán, lélekben - hivatalosan is! - újra egyesült. Ez a nap tehát nemcsak gyásznap - hanem a remény, a Nemzeti Összetartozás Napja is. A törvényt, immár 6 éve, 302-en szavaztuk meg. Mi, a magyar nemzet döntõ többségének támogatását érezve mondtunk igent arra a kérdésre, hogy országhatárok felett összetartozunk-e magyar testvéreinkkel. Akkor, 2010-ben, 55-en nemmel szavaztak, és 12-en tartózkodtak. A korabeli híradásokból visszakereshetõ, kik voltak õk… És megnézhetik azt is, ma õk hogyan érvelnek, dolgoznak Magyarország és a magyar nemzet ellen – nemzetközi támogatóikkal karöltve!

A 2010-es döntéssel az elszakított, de a küzdelemben helyt állt nemzetrészek elõtt tisztelegve nyilvánítottuk ezt a napot a Nemzeti Összetartozás Napjává, és jelezte a nemzet ezzel a döntéssel azt is: Magyarország nem hagyja magára a hivatalos határain kívül élõ magyarságot sem. Nem, mert minden magyar felelõs minden magyarért, éljen bárhol ezen a Földön. Mert nemcsak az a magyar, aki Magyarországon él. Az a magyar, aki annak vallja magát, és úgy is cselekszik! A nemzetközi ármány pusztító erejét évszázadok óta érezzük. Hol Keletrõl, hol Nyugatról támadva – de a magyar nemzet mindig útban volt. Akartak már bennünket már Mohamed követõi leigázni, vagy mások kötelezõen ateistává tenni.

Voltak akik gyarmatként tekintettek ránk, s így bántak velünk. Százezrek haltak meg emiatt – a csatatéren, a börtönökben, a munkatáborokban. És most megint a tönkretételünk a cél! Csak más az eszköz. A „soros” ellenfél most a jog, a megfélemlítés, a szankciók eszközével támad. Most nem határokat akarnak átrajzolni, most már az egész országok kellenek – benne a miénk - nekik. Mert ne tévedjünk, a kötelezõ betelepítési kvóták errõl szólnak. Amit lassan száz éve nem tudtak elérni, azt most hirtelen akarják. Szellemileg leigázni. Megtörni. Megváltoztatni. Felolvasztani – és így gyengíteni - a magyar nemzetet!

Mindez Trianonban nem sikerült, pedig ez volt a cél. Miért sikerülne most?! És látható, ami erõt adhat, hogy nem vagyunk egyedül! Nem kell félnünk bátran kiállni országunk és nemzetünk érdekei mellett! Velünk vannak a lengyelek, a csehek és a szlovákok ebben, és velünk vannak még nagyon sokan, akik egyelõre csak baráti beszélgetésekben mondják el véleményüket, de hamarosan eljön az idõ, amikor õk is a sarkukra állnak.

És ne tévesszen meg senkit a külföldi, úgynevezett „hivatalos” politikai vélemény. Európában egyre többen – civilek, polgárok - a magyar álláspontot osztják. Európa meggyengült immunrendszerét – mint oly’ sokszor az évszázadok során – Magyarország, a magyar nemzet védi meg! De a harc nehéz lesz. Kellünk hozzá mindannyian! Országunkat, nemzetünket, hitünket és biztonságunkat nem áldozhatjuk fel! Gyermekeink és unokáink jövõjét nem vehetik el az új honfoglalók, a hitterjesztõk és nemzetközi szövetségeseik.

Kedves Emlékezõk!

A trianoni térképen elveszítettük a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, Temesvárt vagy a vértanúk városát, Aradot. De az elszakított területeken élõ magyarokat sohasem veszítettük el. A határok ugyan elválasztottak bennünket, de minden más viszont – így a közös múlt, a nyelv, a hagyomány – összekötött. Még akkor is, amikor a kommunista diktatúrák itthon és a szomszédos államokban ezt tiltani akarták.

És tessék megnézni, 2010-ben kik voltak az 55-ök, akik nemmel szavaztak, vagy tartózkodtak a nemzeti összetartozás szavazásakor! És tessék megnézni, hogy korábban, 2004-ben, a szégyenteljes népszavazás elõtt, kik kampányoltak a nemzeti összetartozás ellen. És tessék megnézni azt is, hogy most, egy nemzetközi, de nemzetellenes kampány részeként, ahhoz csatlakozva, kik hadakoznak leginkább a nemzeti, a magyar érdekek ellen!

Õk a trianoni diktátum szellemi örökösei – párttól, színtõl függetlenül. Nemcsak Brüsszelnek, nekik is üzennünk kell! Nem lesz második Trianon!

Cseresnyés Péter beszédét követõen a résztvevõk egy harmadik osztályos kislány elõadásában meghallgatták Erdélyi József Kék Miatyánkját. 1974-ben a tengerentúlon egy kis magyar ezzel köszöntötte a számûzött hercegprímást. Majd Kodály Esti dala csendült fel, 1991-ben ennek hangjainál lépte át a határt, tért haza a bíboros koporsója. A múlt, a jelen és a jövõ magyarjai közötti szövetséget fejezte ki e két mozzanat.

Kovács Gergely (1974) posztulátor, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány ügyvivõje lépett a mikrofonhoz:

A Nemzeti Összetartozás Napja a jelenrõl és a jövõrõl szól, hogy a személyes és közösségi traumákat hogyan tudjuk jóra fordítani. Ahogyan Mindszenty bíboros 1947-ben – amikor a 2. világháborút lezáró békeszerzõdést aláírták – azt kérte imádságában szeretett magyarjainak a Jóistentõl, - idézem - hogy ez amásodik hajótörés a javunkra és üdvünkre váljon! Alapítványunk tavaly közzétette a teljes, csonkítatlan Emlékiratokat, abból idézek:  Ifjúságom nagy élménye volt a Kárpátoktól védett ép és egész Magyarország. Az ország történelmét már fiatalon jól ismertem, megtanított arra, hogy a honfoglalást tulajdonképpen Szent István fejezte be, amikor Krisztushoz vezette népét s kereszténnyé tette állami és társadalmi berendezkedésünket. A sajátosan magyar „Mária Országa’’ eszme azt jelenti, hogy Mária védi országát, mi pedig érvényre juttatjuk állami és társadalmi életünkben is az evangéliumi tanítást. – Nagyon modern ez a gondolat, hogy az evangéliumi tanításnak érvényre kell jutnia a társadalmi életben. Mi ez a társadalmi tanítás a hétköznapi életben? Nagyon egyszerû: emberség, összetartozás és szolidaritás. Majd így folytatja a hercegprímás: Hosszú életemben nagy magyar tragédiák tanúja lettem. Még a hittudományi fõiskola padjaiban ültem, amikor ránk szakadt az elsõ világháború. Az elsõ kommunizmust, mint fiatal hittanár fogságban éltem át, s éppen elfoglaltam a zalaegerszegi plébániát, amikor nemzetünkre rákényszerítették a trianoni békeparancsot. Trianonban darabokra tépték a Máriának felajánlott Országot. Aki a természetfölötti hit szemével meri nézni vagy mérni a nemzetek és népek tragédiáit s nem kizárólag egy pozitivista oknyomozó történetírás pragmatikus módszereit alkalmazza rájuk, az jogosan gondolhat arra, hogy az ország talán azért került lejtõre, mert szellemében sokban már elpártolt a szentistváni alapoktól a századforduló óta; úgy, mint a Muhi és a Mohács elõtti években is. Keresztény hívõk ítéletében a hasonlóságok nagyon elgondolkoztatóak.

Kanizsa felé tartva magam is ezen gondolkoztam, mert fontos a saját felelõsségeinket figyelni és megtalálni, nem csak személyes életünkben, hanem egy nemzet életében is. Mi vezetett a széteséshez, és mi építheti ma a nemzeti összetartozásunkat. Ehhez Mindszenty József gazdag életpéldájából szeretnék meríteni. Elsõként az õ hitének és magyarságának nagyon egyszerû, nagyon személyes és nagyon hiteles átélését említem. Falusi környezetébõl, az õ drága szüleitõl, közösségétõl tanulta, örökölte és vitte magával. Nagyon szépnek tartom, hogy hiába lett érsek, bíboros, világhírû magyar, ez az egyszerû hite, egyszerû közösségi tudata, magyarságérzete hatotta át egész életében. Csehimindszentrõl hozta magával szociális érzékét is. Egy kis faluban természetes, hogy összetartanak, hogy segítik egymást. Ezt vitte tovább zalaegerszegi plébánosként, majd püspökként is, közéleti tevékenysége a rábízott hívek segítésének eszköze volt. Háromszor szenvedett rabságot, az elsõ kommunizmus alatt, a nyilas-náci idõkben és 1948-tól újra a kommunisták börtönében.

Hadd meséljem el zárójelben, amit nagymamámtól hallottam. Õ megleste, amint a bíboros úr egy bérmálás után egy félreesõ kápolnában imádkozik. Nagymamám úgy érezte, az összmagyarság minden gondja a bíboros vállára nehezedik. Késõbb a börtönben is megtalálta az értelmet és a célt, szenvedését felajánlotta az összmagyarságért, így lett a börtönben is aktív hercegprímás, a magyarság jövõjéért imádkozó fõpásztor.

Megáld titeket a kiszabadított, de szívében rab Mindszenty – írta 1956-ban az õt kiszabadító újpesti nemzetõröknek. Szívében rabja volt õ a magyarságnak és katolikus egyházának. Alapítványunk honlapjára fõ idézetnek választottam tõle e sorokat:

„Isten fiatal. Övé a jövõ. Õ nemcsak a múlt, a hagyományok tudója vagy féltékeny vigyázója, hanem az újnak, a fiatalnak, a holnapnak az elõhívója is egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek.A mi szívünk megremeghet a nehéztõl, az ismeretlentõl, a lehetetlennek látszótól, Isten azonban az egyének és nemzetek jövõjét sokszor a lehetetlennek látszó holnapba rejtette el; nekünk kell nekilátnunk, hogy azt elõhozzuk.” És mintha elõre látta volna a mi mai félelmeinket, kétségeinket, ugyanakkor a nemzeti összefogás iránti mélységes vágyunkat, hangsúlyozta: „Egy nemzet fölemelkedése mindig a mai napon kezdõdik. A fásultakban is izzik a parázs a hamu alatt, csak a tûzre várnak. Isten így teremtett bennünket, embereket: az igaz és jó meg szép utáni vágyat nem lehet kioltani az ember szívében-lelkében. Ez erõsebb tény, mint a reménytelenség és csüggedés …a remény és a bizalom elsõdleges polgárai az emberi szívnek.”

Nagyon egyszerû és letisztult tehát Mindszenty bíboros üzenete, és az összetartozás napján a legfontosabb tényezõre irányítja a figyelmünket. Azt szeretném, ha ezt Õ maga mondaná el Önöknek. Befejezésül Kovács Gergely telefonját a mikrofon elé tartva közvetítette – mintegy az örökkévalóságból - a bíboros hangját: „Mindenki egy magyar falevél egy közös magyar fáról. Ezeknek a faleveleknek, a vihar akármennyire tépi õket egymástól, szeretetben mindig jobban kell közelíteniük egymáshoz...Kérve kérlek benneteket, szeressétek egymást és a családi körökben és társadalmi körben forróbb legyen az egymás iránt való szeretet, mint talán esetleg régebben volt. És remélem, a magyarságtok és hitetek erõsödik, ebben legyen az Isten kegyelme veletek. Áldásom küldöm, Mindszenty József.”

A koszorúzás után egy hölgy megkereste a posztulátort. Veszprémi püspökként még Õ bérmálta…

Kanizsa