Egyesületünk számára megtiszteltetés, hogy politikusaink szólnak rendezvényeinken. Csak találgatni tudjuk, honnan fúj az a szél, amely választott képviselõink megbecsülését próbálja kikezdeni. Lehet, egy végképp hiteltelenné vált párt szeretné a szomszéd tehenét is úgy látni? De mi már csak Arany Jánossal tartunk, aki azt írta: Kevesen vagyunk, de ha egyetértünk, ha bölcs vezetõk után indulunk s engedelmeskedünk: a diadal bizonyosan mienk. – fogalmazott Kóré Péter a Nagykanizsai Polgári Egyesület nyári ’56-os ünnepén.

Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének évfordulóján a forradalom és szabadságharc valamennyi hõsi halottja, a vérbefojtást követõ megtorlás valamennyi áldozata elõtt fejet hajtunk. – folytatta - Ünnepet említettem, mert ilyenkor a jövõt ünnepeljük. Ahogy Márai Sándor írta: „Mindig új élet lesz a vérbõl.”

Ezután bekonferálta a Kovásznán, testvérvárosunkban született Ignácz Rózsa prózáját, amely a Rendületlenül címû irodalmi röplapon jelent meg 1956. október végén. Igazat játszottak... volt a címe az édesanyai írásnak, amely méltán váltott ki mély érzelmeket a hallgatóságból. Zárósora: De értetlenül állok a Gyermek elõtt, aki élet-halál harcot játszott, és játszva adta vissza azt nekünk, amit már örökre elvesztettnek hittünk: nemzeti önbecsülésünket.

Balogh László önkormányzati képviselõ beszéde elején köszöntötte a köztünk lévõ ötvenhatosakat. Örömmel említette, hogy a tõlük az ötvenéves évfordulón kapott lyukas zászló újra – és reméli, még soká – közremûködõje az emlékezésnek, a jövõ igenlõ ünnepnek. Majd így folytatta: Engedjék meg, hogy megemlékezésem elején egy kicsit eszmélõdjek, hangosan mintegy együtt gondolkodjak Önökkel. A kérdés, amelyre választ keresek a következõ: helyénvaló-e ha egy mai szónok nem csak a múltról, hanem a jelenrõl és a jövõrõl is beszél?

1956. október 22-én a Mûegyetemen összegyûlt fiatalok a lengyel néppel való szolidaritás kifejezésére a Bem tábornok szobra elõtti gyûlést választották. Talán a kiváló 19. századi szabadsághõs miatt? 1956 júniusában Poznanban munkásfelkelés tört ki, politikai szabadságot, vallásszabadságot és az anyagi feltételek javítását követelték. Bár egy háromezer fõs páncélos haderõvel vérbe fojtották a felkelést – a summa 57 halálos áldozat, 700 bebörtönzött – a poznani felkelés elõzményül szolgált a kommunista diktatúra rabláncát lerázni akaró magyar nép szabadságküzdelmének. 1848 miatt, a piski csata miatt mentek hát az 56-os fiatalok a Bem szoborhoz? Nem! Poznan miatt, a lengyel Nagy Imre miatt. Saját szabadságukért, saját jövõjükért.

Csak egy példa ez a Bem szobor körüli történet. De utalhatnék akár a Rákóczi induló népszerûségére is függetlenségi küzdelmeink során. Jelkép, szívet melengetõ, izmot mozgósító jelkép, messze nem csak egy távoli, történelmi adat.

Úgy gondolom, nem is kell tovább érvelnem, fél szavakból is értjük egymást. A mai szabadságünnepen – mert mélyen egyetértek a bevezetõben elhangzottakkal: ilyenkor a jövõt ünnepeljük, „Mindig új élet lesz a vérbõl.” – tehát csak akkor lehetünk hûek az ’56-osokhoz, ha megharcoljuk a mi mai harcainkat is azért, amiért õk életüket áldozták.

Szívembe csavart az elõbb elhangzott édesanyai írásból egy szó: nemzeti önbecsülésünk. Vagy ahogy Szentmihályi Szabó Péter írta: csak magyarnak lenni végre hagyják. Hát nem ez van újra - ki tudja hányadszor - veszélyben, most a kényszer betelepítés révén? Hát nem lennék áruló, ha ilyen veszély közepette nem arról beszélnék, mindannyiunkra szükség van, mindnyájunknak el kell mennünk! El kell mennünk õsszel, a népszavazáson el kell utasítanunk a kvótát. Csak mi mondhatjuk meg, kikkel akarunk együttélni. Csak mi mondhatjuk meg, akarunk-e nemzeteket feloldó Eurábiai Egyesült Államokat?

És örülök, hogy szóba került az elõbb a hazugság. Ismeretes: Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal – hazudtunk minden hullámhosszon. Az egyik, ’56-ban saját bûneire rádöbbenõ magyar író szavait a hazugságrém Õszödön kisajátította. És ma szerte Európában ez a hazugság mérgez. Nem írhatnak a nyugati újságok a migránsok által elkövetett bûncselekményekrõl. Nyugaton nem lehet beszélni arról a keresztényüldözésrõl, amely a németországi táborokban zajlik.

A politikai korrektség, a píszí diktatúrájában élnek nyugati polgártársaink. Csoda-e, ha ki vannak éhezve az igaz szavakra? Februárban Lánczi Tamás számolt be a HSMK-ban, micsoda megbecsüléssel, micsoda reménnyel fordul az átlag nyugat-európai polgár Magyarország felé. Azt is kimondta: a népszavazás üzenet is, nem csak magunknak tartozunk vele. Üzenet lesz a nyugat-európai elitnek is – kevés embernek lehet sokáig hazudni, sok embernek lehet kevés ideig hazudni – de sok embernek, sokáig nem lehet.

És üzenet lesz a bennünk bízó átlag nyugat-európaiaknak is: ha a magyaroknak sikerült, miért ne sikerülhetne nekik is, Ha nekünk sikerült olyan kormányt választani, amely a saját nemzete érdekeit képviseli, miért ne sikerülhetne nekik is? Elûzni azokat, akik saját népük helyett egy másikat választottak.

1956 kötelez.

Age quod agis – sok iskola választotta jelmondatául Plautus sorát. Pedagógusként – talán megbocsátják – különösen kedves nekem. Sokféleképpen fordítják. Tedd, amit teszel! Amit teszel, tedd igazán! A mai ünnepen hadd idézzek egy magyar regényhõst, a Baradlay-fiúk édesanyját. Õ így küldte fiait – akár a császárhû, kõszívû apa akaratával is szembeszegülve: Tedd, amit tenned kell!

Tegyük, amit tennünk kell.

Így szeretnénk átélhetõvé tenni ’56 emlékét. A méltó emlékezés azt kívánja, hogy tisztelettel és tisztességgel emlékezzünk meg a régmúlt hõseirõl és ártatlan áldozatairól. 1956 örök tanulsága, hogy vannak örökifjú hõsök, mert példaképpé is válhatnak, mert fiatalos lendülettel széttörték az agyunkat és szívünket nyomasztó félelmet. Nem szabad feledni a fénylõ arcokat! Felemelt fejû és emelkedett szívû népnek van jövõje. Nagy Gáspárral szólva: „Megigéz fénylõ arcuk, lám a lélek és lelkesültség, mily káprázatos ikerpár együtt: õszinte Isten-oltár!” - fejezte be a Humán Bizottság elnöke beszédét, melyet az NPE rendezvényein hagyományos egy-egy szál virág elhelyezése követett. Kifejezvén, valamennyiünkre szükség van, nem lehetünk tétlen szemlélõk.

Kanizsa