Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete idén is június 17-re a vasútállomásra szervezett koszorúzást. ’52-ben ezen a napon történt a vagonírozás. Számosan eljöttek az elsõ, 1950-es deportálás túlélõi közül is. Egyikük tavaly így emlékezett fájdalommal a rabságban elhunyt nagyapjára: - Kerestem a temetõgondnokságon. Mondom, mikor halt meg. Nincsen nyoma. Még a halott is ellenség volt. – Felidézte odaérkezésük napját is: - Kint voltunk a réten. A szabadban. Éhesek voltunk, szomjasak voltunk. Nagyapám kerülget. Azt mondja: Kisunokám, ne haragudj. Nem tudok enni adni. - Mindez visszahallgatható a youtube-on Hortobágyra elhurcoltak visszaemlékezései cím alatt. A vers és a népdal után Cseresnyés Péter államtitkár, országgyûlési képviselõ a következõ beszédet mondta:

„Pulik helyett vérebekkel/ Ostor helyett fegyverekkel/ Õrzik az embercsordákat/ Ez a híre Hortobágynak.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Emlékezõk!

Ezt a verset egy kitelepített ember, Debreczeni József vetette papírra 1953-ban. Ez a négy sor hûen adja vissza az elmúlt század ötvenes éveinek hangulatát, az otthonukból kényszermunkatáborokba számûzöttek kilátástalanságát, reményvesztettségét.

A totális hatalomra törõ új rezsim 1950. június 23-tól családok százait deportálta a jugoszláv határsáv falvaiból a Hortobágyra és a Nagykunságra. Az akkor telepeseknek nevezett emberek, akik valójában elhurcolt rabok voltak, állami gazdaságok kiürített és õrzött majorjaiba, istállókba, juhhodályokba kerültek, és kényszermunka volt az osztályrészük.

A következõ három évben további 45 kitelepítési hullámról tanúskodnak a dokumentumok: a déli és a nyugati határ mellõl, így több mint hat évtizeddel ezelõtt Nagykanizsa térségébõl 1950. június 23-án, 1950. december 6-án, majd 1952. június 17-én hurcoltak el embereket. Így alakult ki a magyar gulág, amely szovjet mintára szervezõdött. A rabgazdaságok egyetlen célja a büntetés, a megtorlás, a megfélemlítés volt.

Tisztelt Emlékezõk!

A Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány – amely a hortobágyi kényszermunkatáborok történetét kutatja – készített egy összeállítást. E szerint a 12 kényszermunkatáborból az 1953 júliusa és az október 31-i felszámolási határidõ között 2524 család, mintegy 7280 ember szabadult. Valószínûleg azonban ennél is többen, 8-10 ezren lehettek azok, akiket deportáltak, kitelepítettek és kényszermunkára fogtak.

Ez volt az elcsalt, úgynevezett „kékcédulás” választásokon hatalomra került kormány bosszúja az osztályellenségnek kikiáltott emberek ellen, akiknek általában nem volt más bûnük, mint az, hogy másként gondolkodtak, mint amit a kommunista diktatúra elvárt. Úgynevezett kulákokat és nemeseket, a politikai ellenzék tagjait vagonírozták be, és hurcolták el õket embertelen körülmények közé.

Azokat vitték, akik nem tetszettek. És azért vitték, mert nem tetszettek. Más indok nem nagyon volt. És vannak, akik sohasem térhettek vissza. Vagy ha visszatértek is késõbb, nincstelenül, továbbra is üldözötten jöttek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha nem csak a hortobágyi kényszermunkatáborról beszélünk, akkor az összes kitelepítés közvetlenül mintegy 100-300 ezer embert érinthetett, de ez a szám valószínûleg elérte a félmilliót is, ha azokra az emberekre gondolunk, akik azért, hogy elkerüljék a hivatalos kitelepítést, mindenüket hátrahagyva elköltöztek, elmenekültek.

Nemcsak 56-os magyarok vannak. Vannak ’50-es magyarok is! Ugye emlékszünk még Illyés Gyula megrázó, monumentális költeményére?! „Hol zsarnokság van,/ ott zsarnokság van,/ nemcsak a puskacsõben,/ nemcsak a börtönökben,/ nemcsak a vallatószobákban,/ nemcsak az éjszakában/ kiáltó õr szavában,/ ott zsarnokság van” Az a fájdalmasan szép mondat, amelyet Illyés Gyula a zsarnokságról írt oldalakon keresztül, hûen adja vissza a zsigeri félelmet, a sötét, elnyomó diktatúra embertelen hatalomgyakorlási technikáját. „ott zsarnokság van/ az óvodákban,/ az apai tanácsban,/ az anya mosolyában”

Tisztelt Emlékezõk!

A zsarnokság béklyóját 26 éve ledobtuk magunkról. De a lelkeket fogva tartja még az emlék, hiszen köztünk vannak, élnek még azok, akik megjárták a kényszermunkatáborokat, Recsket, itt vannak még az egykori deportáltak és internáltak. Velük együtt közös felelõsségünk, hogy a történelmünk múltbéli borzalmait ne fedje – ne fedhesse! – a feledés jótékony homálya. Közös felelõsségünk és kötelességünk az emlékezés, az, hogy beszéljünk a vörös ragályról, amely százezrek, milliók életét nyomorította meg, tette tönkre. Beszélnünk kell róla és emlékeznünk, generációkon és nemzedékeken át, hogy a történelem ne ismételhesse önmagát.

És még valamirõl beszélnünk kell, tisztelt honfitársaim! Arról, hogy a diktatúra, még ha báránybõrbe is bújik, diktatúra marad!

Az 50-es évek kényszer-kitelepítése után most, lassan hét évtizeddel késõbb, itt a kényszerbetelepítés. Az akkori elhurcolást sok százezren szenvedték meg. A mostani kvótát az egész ország megszenvedné. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van… A kommunisták úgy döntöttek, családok ezreinek, tízezreinek életét teszik tönkre, más helyre hurcolva õket. A brüsszeli kvázi-demokraták most országokra akarnak kényszeríteni nekik nem tetszõ, nemzeti érdekeikkel ellentétes döntéseket. Így Magyarországra is. Csak most nem visznek, hanem hoznának. Ennyi a különbség. A kényszer-kitelepítés és a kényszerbetelepítés filozófiája ugyanaz. A diktatúra, az erõ fitogtatása, a büntetés. Az ’50-es évek áldozatainak megmondták, hol kell élniük. Ma pedig azt akarják megmondani nekünk, a saját országunkban kikkel kell együtt élnünk.

Van azonban egy nagy különbség, tisztelt hölgyeim és uraim! Az 50-es években nem lehetett tiltakozni, szavazni. Ma azonban lehet, és meg is tesszük! Ma küzdhetünk a ránk kényszerített akarat, egy másfajta diktatúra és diktátum ellen. Ma mondhatunk nemet a zsarnokságra. És meg is kell tennünk - a jövõnk, gyermekeink, unokáink, tehát Magyarország érdekében.

Kanizsa