A határon túl élõ magyarsággal való identitás erõsítésére nap, mint nap történnek kísérletek. A nagy politikán túl a kisebb civil közösségek kezdeményezései talán a legeredményesebbek. Például testvérvárosi kapcsolatok, csereüdültetések, iskolák, családok kapcsolatai. A Rozgonyi Polgári Kör és Egylet már évek óta célul tûzte ki a mai Magyarország határain túl lévõ neves történelmi helyek, emlékek felkeresését – mondta el lapunkban Miha Tamásné elnök.

Ezen a nyáron augusztusban Kárpátalján jártak a kör Világjárók Klubja és lelkes vezetõje, Gergye Ottóné gondos és körültekintõ szervezése eredményeként.

– Egy hetet töltöttünk a festõi szépségû és számunkra történelmi jelentõségû területeken – idézte fel az utat Gergye Ottóné. Országunkat keresztülutazva háromórás várakozás után átléptük a magyar-ukrán határt. Mezõváriban – 3200 lakosú színtiszta magyar falu – már vártak bennünket a vendégszeretõ magyar családok. Innen indultunk minden nap, és ide tértünk vissza kirándulásainkról. Ellátogattunk Munkács várába, ahol a szépen felújított várban emlékeztünk a hõs Zrínyi Ilonára és II. Rákóczi Ferencre, majd koszorút helyeztünk el a nemrég visszakerült turul emlékmûnél. A városban sétálva felkerestük a Rákócziak házát, a Fejér házat, Munkácsy Mihály emléktábláját a Cirill Metód emlékmûvét. Beregszászon a Helytörténeti Múzeumban mindenre kiterjedõ képet kaphattunk a város és környéke jelenérõl és múltjáról. Ungváron a vár és a skanzen meglátogatása után betekinthettünk a szép és nyugati típusú város nyüzsgõ életébe is. A legenda szerint itt adta át Álmos a fõvezérséget Árpádnak. A település Kárpátalja fõvárosa.
Utunk egyik fénypontja a Vereckei-hágón tett látogatásunk volt. Az emlékmû a Kelet és Nyugat közötti kaput jelképezi. Hét tömbbõl áll, amelyek a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálják. Õseinkre való emlékezés után koszorút helyeztünk el az emlékmûnél, és a Himnusz hangjaival búcsúztunk Vereckétõl.
Szomorú szívvel álltunk meg Szolyván, ahol a sztálini lágerek áldozatainak emlékparkja található. Kisszelmenci látogatásunk alkalmával láthattuk a szlovák és ukrán határon – amely a falut kettévágta – felállított fél-fél székelykaput. Egyik fele az ukrán, másik fele pedig a szlovák oldalon áll. A világ szégyene, hogy az itt lakó magyar emberek a mai napig útlevéllel látogathatják egymást. Beregváron a Schönborn-kastély és õsparkjának felkeresése során ittunk a „fiatalság forrásából”, amely jóízû ásványvíz. Tiszaújlakon a turulos emlékmû után Nagyszõlõs és Visk következett. Visken felkerestük az emlékmûvet, amelyen a koncepciós perek áldozatainak neve is szerepel, majd a jól berendezett tájházban megállapítottuk, hogy akár Zala bármely falujának egyik háza is lehetett volna, pedig mintegy 1000 kilométer a távolság. Felgyalogoltunk a romos Huszt várához, ahol Kölcsey Ferenc azonos címû versével emlékeztünk, és bizakodva mondtuk: ”Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül!”
Látogatást tettünk Csetfalván a modern katolikus templomban, ahol egy magyarul tudó ukrán hölgy beszélt nekünk a hit összetartó erejérõl, a szeretetrõl, az összefogásról. Felejthetetlen útravalót kaptunk tõle. Ebben a faluban láthattuk a híres ácsmesterek remekét, a református haranglábat és a kazettás mennyezetû templomot.
A hatodik nap reggelén, búcsúzás után újra elindultunk, de most már hazafelé. Útközben megálltunk Csarodán. Beregben láthattuk azokat az új házakat, amelyeket az Orbán-kormány épített a nagy árvíz után. Aztán a cívisváros, Debrecen következett, és a belvárosi sétát követõen az esti órákban értünk haza.

B.E.