A magyar egészségügy napja, a Semmelweis nap alkalmából Semmelweis-emlékérmet kapott dr. Kõcs Mária, a Kanizsai Dorottya Kórház transzfúziós osztályának vezetõ fõorvosa. Az elismerést az intézmény Csónakázó-tónál rendezett ünnepségén adta át dr. Brünner Szilveszter, a kórház fõigazgatója. A kórház hagyományteremtõ céllal elsõ ízben, 2011-ben adta át a kitüntetést. Ezzel a gesztussal kívánta jutalmazni a kiváló eredményt felmutató dolgozóját, vagy a kórház mûködését jelentõsen segítõ személyeket, szervezeteket.

Az alagsori épület folyosójára lépve nem kellett félnünk még az injekciós tû látványától sem. Egyszerû szavakkal szólva itt alakul az az „üzemanyag”, ami szállítja az oxigént, a tápanyagot a szervezetbe.

– Nagyon fontos az a tevékenység, amit itt végzünk – mutatott körbe a fõorvosnõ az osztályon. Itt történnek többek között az immunhematológiai, azaz vércsoport vizsgálatok, az ellenanyag vizsgálatok, továbbá a vérkészítményeknek a beteghez való rendelése, a vérkészítmények tárolása és beszerzése. De mindez csak úgy lehetséges, ha az emberek adnak vért, mert a vér nem terem fán, nem lehet megvásárolni, ehhez az kell, hogy valaki önzetlenül, önként és térítésmentesen adja a vért.

– Hogyan fogadta a kitüntetést? – érdeklõdtünk immár az irodában, ahol amúgy keveset tartózkodik. – Meglepett, annak ellenére, hogy tudtam róla, hiszen aki kitüntetést kap, megkérik, hogy mindenképpen vegyen részt az ünnepségen. Azt azonban nem is sejtettem, hogy mit fogok kapni. Nagy megtiszteltetés volt számomra a fõizgató úr szavaival együtt.

– Mi szépen, csendesen dolgozunk itt az alagsorban – kanyarodott vissza ismét a munkára a fõorvosnõ. Ahogy a leletekre is ráütjük, hozott anyagból. Igyekszünk a szakmai tudásunknak megfelelõen a legjobban. Aminek örülök – bár nem kiabálhatunk el semmit, mert bármikor bármi történhet –, az eltelt 37 évben transzfúziós szövõdmény vagy vércsoport tévesztés nem történt kórházunkban. Mûtétet lehet, hogy el kellett halasztani egyszer-kétszer egy évben, de az nem akut betegség miatti mûtét volt. Tervezett mûtétet lehet halasztani vérhiány miatt, de ha szükséges volt, a kezelõorvosokkal megbeszélve igyekeztünk sürgõsségi sorrendet felállítani. Úgy érzem sikerült jó kapcsolatot kialakítanunk a betegosztályokkal. A vérkészletet az aznapi igény alapján a Zalaegerszegi Területi Vérellátó tölti föl. Nem egyszerû, mert kevés a véradó, s õk gyakran meg vannak szólítva. A régi véradóink kiöregedtek, megbetegedtek, a fiatalokat kellene megszólítani.

– Az elõbb utalt rá, hogy nem egyszerû a feladatuk, mert kevés a véradó. Miként lehetne ezen a helyzeten változtatni?

– Munkaidõ kedvezmény ugyan adható, de gondot jelent, hogy nagyon sok munkahelyrõl nem engedik el a dolgozókat. Sokan mondják, hogy központilag kellene szabályozni, valahogy megtéríteni a nem munkában töltött idõt, vagy kedvezményt adni a dolgozók után. Mi már sajnos 12 éve nem veszünk részt a véradásban, csak a visszajelzésekbõl tudjuk, hogy Nagykanizsán csökkent a véradók száma. Nálunk csak a transzfúziológiára van most asszisztencia, többre nincs. A mostani igazgatónk is szorgalmazza, hogy valamit tenni kellene ennek érdekében.

– Több véradóra lenne szükség – ismételte meg önkéntelenül dr. Kõcs Mária, ehhez azonban a véleménye szerint a szervezésen, az emberek hozzáállásán is változtatni kellene. Meg kellene értetni az emberekkel azt, hogy vérkészítményre bárkinek, bármikor szüksége lehet. Ha tudjuk, hogy egy hozzátartozónknak olyan betegsége van, hogy vérre lesz szüksége, menjünk el vért adni. Ahhoz azonban, hogy adható legyen, egy egészséges embernek vért kell adnia. Másképp nincs. Egy egészséges ember nyugodt szívvel adhat vért, semmi gond nem lesz belõle. Tünetei elképzelhetõ, hogy lesznek, ami leginkább félelembõl adódik, vagy az idõjárás miatt elõfordulhat vérnyomás csökkenés, de ilyen esetekben jobban odafigyelnek a véradókra. Pihentetik, lefektetik õket, folyadékot itatnak velük. Nem utolsósorban ez egy egészségügyi szûrést is jelent minden alkalommal a véradó számára.

– Hányan dolgoznak az osztályon?

– Hat asszisztens, ennyi szükséges az ügyelet ellátásához és a szabadságoláshoz. Egy mûszakban dolgozunk asszisztensi ügyelettel. Egyrészt azért, hogy a sürgõs vércsoportokat meghatározza, másrészt ha sürgõsen kell vérkészítmény valakinek, tudjon adni. Vérrel-ellátatlanul nem maradhat senki. Minden áldott nap adunk ügyeletet délutántól másnap reggelig, hétvégén pedig huszonnégy órásat, reggeltõl másnap reggelig. – Hogyan vezetett az út a gyermekkori álomtól a transzfúziológiai állomásig?

– Amikor egyetemre jártam, azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Nem is határoztunk meg vércsoportot. Most már a transzfúziológia is tantárgy. Gyerekorvos szerettem volna lenni. Beteges kisgyerek voltam, s nagyon jó orvosom volt a Heim Pál kórházban, ahová sokat vittek Miháldról a szüleim. Az õ példája nyomán eldöntöttem, hogy gyerekorvos leszek. Aztán a családunkban történt egy baleset, melynek következtében meghalt a bátyám kicsi fia. Én éppen akkor jártam gyerekgyógyászat gyakorlatra. Nagyon megrázott az elvesztése és úgy éreztem, nem tudnám elviselni, hogy egy gyerek meghaljon elõttem. Akkor ide jártam a kanizsai kórházba gyakorlatra, a „szigorlati idõmet” nagyrészt itt töltöttem a belgyógyászaton, és ide jöttem volna dolgozni is, de az akkori pályázati rendszer szerint nem volt számomra állás. A szülészeten Turányi doktor azt javasolta, menjen, nézze meg a véradót. Menjen le, az egy nõnek nagyon jó, nem kell ügyelni, stb. Hát én lejöttem, mert nem akartam más városba költözni. Itt nagyon örültek nekem. Szerintem megörültek annak, hogy egyáltalán valaki érdeklõdik. Jelentkeztem, és föl is vettek. A transzfúziológia nem az a hely, amirõl valaki álmodik – tette hozzá mosolyogva.

Amikor idekerültem, mindent meg kellett tanulni az elejétõl, kezdve a vércsoport meghatározással. Emberséges fõnököt kaptam Bacher fõorvos úr személyében. A szakmáját nagyon komolyan vette és bennünket is szigorúan nevelt. Megszerettem ezt a hivatást. Egyrészt itt is emberekkel foglalkoztunk, mint véradókkal. Ha az ember már szakvizsgát tesz valamibõl, és gyermekei is vannak, utána nem biztos, hogy egy másik városban újrakezdi. Aztán itt maradtam, és ha Isten is úgy akarja, a jövõ év végén talán elmegyek nyugdíjba. Férjem nyugdíjas, diakónusként a katolikus egyházban lát el szolgálatot. Van két gyermekem, a nagyfiam gyógyszerész, õ Budapesten dolgozik, a kislányom tanító néni, de évek óta nem dolgozik, mert két kislányával otthon van. Õk Kerepesen laknak, mivel a férje szintén a fõvárosban dolgozik.

Bakonyi Erzsébet