A hét­vé­gén több száz vagy ezer nagy­ka­ni­zsa­i­hoz ha­son­ló­an jó­ma­gam is kint jár­tam a Ka­ni­zsa Vá­sár­ban. Jel­zem, az álom­ból vég­re va­ló­ság lett. A szí­nes vá­sá­ri for­ga­tag­ban ugyanis rá­lel­tem a jö­võ ipar­ág­ára, s vá­ro­sunk gaz­da­sá­gá­nak le­het­sé­ges ki­tö­ré­si pont­já­ra. Ez pe­dig nem más, mint a vá­sár­ba lá­to­ga­tó kí­ván­csi ér­dek­lõ­dõk táp­lá­lék­igé­nyé­nek ma­xi­má­lis ki­elé­gí­té­se, min­den áron. S ezt tes­sék szó sze­rint ven­ni! Ugyan­is, megint csak azt kel­lett meg­ál­la­pí­ta­nom, hogy le­gyen szó bár­mi­lyen vá­ro­si nagy­ren­dez­vény­rõl, az eze­ken sát­rat ve­rõ sü­tö­dé­sek, la­ci­kony­há­sok, kéz­mû­ve­sek mind­un­ta­lan ar­ra tö­re­ked­nek, hogy a ren­del­ke­zé­sük­re ál­ló két-há­rom nap (va­gyis a ren­dez­vény idõ­tar­ta­ma) alatt le­he­tõ­leg az egész hó­nap, vagy ke­vés­bé kur­rens áru­cikk ese­tén ta­lán az egész év be­vé­te­lé­re szert te­gye­nek.
Azért az még­is­csak non­szensz, hogy egy kür­tõs ka­lá­csért nyolc­száz fo­rin­tot is el­kér­nek(tek). S ez csak egyet­len a szám­ta­lan pél­da kö­zül. A mit sem sej­tõ anyu­ka, apu­ka, nagy­ma­mi a gyer­mek­kel be­sé­tál a vá­sár­ba, vagy in­kább a csap­dá­ba, ki­nek, mi tet­szik.
A ki­csi rög­tön ki­szúr­ja az édes­sé­get, s ad­dig nem nyug­szik, amíg ki nem har­col­ja ma­gá­nak a „cuk­ros, ke­rek mi­cso­dát” – nyolc­száz fo­rin­tért. Mi­köz­ben az elõbb em­lí­tett mi­cso­da hét­köz­na­pi ára há­rom-négy­száz fo­rint­nál meg­áll az ut­ca po­rá­tól men­tes üz­le­tek­ben. Hát ez bi­zony, vér­lá­zí­tó. Per­sze, rög­vest le­het­ne el­len­ve­tést ten­ni, hogy drá­ga a hely­bér­let, so­kat kér a szer­ve­zõ, meg nincs vá­sár­ló, ésatöbbi.
Azon­ban hig­­gyék el: a köz­mon­dás ja­va­sol­ta ön­mér­sék­let meg­té­rül. Mert aki so­kat akar mar­kol­ni, az bi­zony, ke­ve­set fog.

Hor­váth At­ti­la