Van úgy, az ember jártában keltében meghall ezt azt, s úgy véli érdemes följegyezni. Aztán lehet, csak selejtezésre érdemesül a fontosnak vélt sajtpapír. Emlékeztetõként azonban mindenképp megszolgáltak. Hát lássuk.

Mindenki oszlatni akart(t)
Nem oly’ rég – még a felületes olvasó is emlékezhet rá – Marton István polgármester állt elõ a farbával: nincs mese, itt oszolni kell! A palackból szabadult szellem azután megkérdezte a szocialistákat is. Õk azonnal rávágták: oszolni pedig muszáj! Még elõterjesztést is kanyarítottak hozzá. Aztán a hõgutás nyár árnyékba kényszeríttette az oszlatást szent hevülettel vallókat, ám a szétkergetõs hangulatú polgármester és a szocialisták számára váratlanul beérlelte a narancsot. Akik, ha késve is – a tantusz leesése már csak ilyen –, magukévá tették a nem is ördögtõl való gondolatot. Ha oszlatás, akkor legyen oszlatás! A tizenkét (no nem kõmûves) fideszes komolyra fordította a dolgot. Nincs itt mit toldozgatni, foltozgatni, lépjünk a tettek mezejére! S lám, az oszlatás, mint a közös nevezõt jelentõ: „Mit parancsolsz kedves gazdám?” szelleme kísértetté vált. Válni pedig váltak a csodalámpát dörzsölgetõk is… méghozzá hiteltelenné. Magyarázni persze lehet, hogy miért a hátra arc, de nem érdemes. A politikában ugyanis sok mindent lehet, például fölállni is. Igaz, erre csak a legnagyobbak képesek.

Élt egy hetet, avagy a Marton szava
Gyorsan a kiérdemesültek listájára írta magát a sebbel-lobbal összerittyentett Kanizsáért-frakció. Tagjai Marton István (ki tudja az MSZMP-tõl a jelen frakcióig hány formációt megjárt) polgármester, Horváth István (ugyancsak a pártot váltók egyik alakja) frakcióvezetõ és Polai József (hogy ne maradjon titulus nélkül: közlegény). A kisebbik bajuk, hogy akkor akarják függetlenségüket bizonygatni, amikor már sikerült rendre együttszavazni a szocialistákkal. Nagyobbik, hogy a hírek és jelek szerint közben a Jobbikkal is megpróbálnak kokettálni. (Persze a híd szerep lehet szép is: Elõre a Jobbik-MSZP koalícióért!) A legnagyobb, hogy napok alatt sikerült egymás közt is ellentmondásba keveredni. Nemrégiben a Horváth-Polai sajtótájékoztatón még arról értesülhettünk, hogy a fideszesek kézfogásra sem érdemesítik õket. Most meg azt kell hallanunk, Cseresnyés Péter üzengetéseivel viszsza akarta csábítani Polait. Ez nyilvánvalóan annyira igaz és hihetõ, mint ahogy az, hogy Polai József képviselõi karrierjét elõször szocialista színekben képzelte el. Az igazi öngólt pedig azzal rúgták, hogy Marton Istvánt arra kényszerítik, ígérete ellenére ne szavazza meg a testület önfeloszlatását. Kérdés tehát, hogy a polgármester veszíti el a szavahihetõségét, vagy a frakció bizonyítja be magáról mûködõképtelenségét?
Dóró János