Több évtizedes testi és lelki gyógyító szolgálatáért a közgyûlés Szekeres József Díj kitüntetést adományozott dr. Bogár Gáspár nyugdíjas háziorvosnak, a Jézus Szíve Plébánia káplánjának. Az elismerést Cseresnyés Péter államtitkár, a térség országgyûlési képviselõje és Dénes Sándor polgármester adta át a Város Napja alkalmából, a Medgyaszay Házban megrendezett díszközgyûlésen.

Bogár Gáspárt 2009 decemberében diakónussá, majd 2010 júniusában áldozópappá szentelte Balás Béla megyéspüspök. Bogár Gáspár házas volt, 30 évet dolgozott háziorvosként Nagykanizsán. Ahhoz, hogy a testet gyógyító hivatásától visszatérhessen ifjúkori álmai megvalósításához, egy veszteséget kellett átélnie, felesége halálát. Diákként papnak készült, azonban meggondolta magát.

A pannonhalmi gimnáziumból az orvosi egyetemre jelentkezett. A kitüntetettel a „váltás” okáról, a szeretet, az imádság, erejérõl beszélgettünk.

– Édesanyám sokat sírt abban az idõben, amikor 18 évesen megmondtam neki, hogy mégsem leszek pap. Azzal a szándékkal küldtek engem Pannonhalmára, a Bencés Gimnáziumba, hogy utána majd papi szemináriumban folytatom a tanulmányaimat. Hogy miért gondoltam meg magamat? – Különösebb oka nem volt. Csak jött egy gondolat, aminek a hatására úgy döntöttem, mégsem leszek pap, hanem valami más, világi pályát választok. Nem ábrándultam ki, nem voltam szerelmes, nem csavarták el a fejemet. A hitemben sem rendültem meg, egyszerûen csak inkább az orvosi hivatást választottam. Ahogy a Biblia is írja, és Fliszár Károly atyával is többször beszélgettünk róla, „Isten nem vonja vissza az õ meghívását”. Ha egyszer kiválasztott az õ útjára, az továbbra is érvényes. Ha én idõszakosan meg is szakítom ezt a menetet, ami hozzá vezet, õ továbbra is számon tartja és a „kegyelmi adományait sem vonja vissza” (Róm 11,28). Õ nem haragudott meg rám, mert ilyenre nem képes. A szeretete továbbra is élt bennem, és biztosan ez hozta elõ újra a gondolatot, amikor megözvegyültem. Feleségem gyors lefolyású betegségét februárban ismertük föl és május végén már eltemettük. A gyerekeink akkor már nagyok, egyetemisták voltak.

– Hogy élték meg azokat a napokat?

– Nem volt bennünk háborgás, tiltakozás, számonkérés az Istennel szemben, hogy miért vette el, hanem elfogadtuk. Megköszöntük, hogy eddig a miénk volt, velünk volt, együtt voltunk, szerettük egymást és tudomásul vettük, hogy ezt követõen õ már odaátról viseli a gondunkat. Mindig éreztük, hogy velünk van! Néha olyan dolgok történtek körülöttünk, amirõl tudtuk, hogy õ is hozzá segített bennünket.

Tulajdonképpen az egykori álmot Fliszár Károly fõesperes plébános úr ébresztette fel újra bennem. A lányaim már nem laktak itthon, amikor édesanyjuk meghalt, aztán jött az õsz, a tél. Amikor éppen nem voltam ügyeletes, nem a barátokhoz, vagy szórakozóhelyre mentem, hanem bejöttem az esti misére, hogy teljen az idõ. Az atya azt ajánlotta, hogy egy kicsit mélyedjek el a teológiában, a hittudományokban, és ha már itt vagyok, vállaljak valami segítõ tevékenységet hozzá. Akár ministrálást, vagy felolvasást a szentmiséken, késõbb pedig áldoztatást is. Így jutottam elõre fokozatosan és észrevétlenül, míg a végén azt mondta, hogy ha már idáig eljutottam, valami komoly befejezést is adjunk neki. Legyek diakónus, s ha már az vagyok, akkor nincs akadálya annak, hogy pap legyek, ha már úgysem akarok megnõsülni!

A gyermekeim végig támogattak ezen az úton. Amikor elõször szóba került, megkérdezték: Apa, tényleg ezt akarod? – Igen, így szeretném – válaszoltam nekik.

Közben jártam nyelviskolába is, ahol német nyelvet tanultam. Ha például Vas megyébe utaztunk a nagymamához, az autóban németül beszéltek velem a lányok, hogy gyakoroljak, és jól sikerüljön majd a diplomához szükséges nyelvvizsga.

Ha felkészültem egy-egy teológiai tananyagból, bejelentkezhettem vizsgázni az illetékes tanárnál Veszprémben. Amikor a vizsga-követelményeket teljesítettem, jelentkeztem a püspök úrnál. Addigra már nyugdíjas korú lettem, két évet még rá is dolgoztam, sikerült a háziorvosi körzetet is átadnom, és másfél évet Kaposváron töltöttem a püspökségen. Varga László atya volt a mentorom.

– Ha egy idõre le is tért az ifjúkorában „megálmodott” útról, tulajdonképpen mindig az embereket gyógyította. Akkor is és most is. Több alkalommal kerestem önt napközben telefonon, de gyakran kaptam azt a választ, hogy betegnél van, kórházban van. Az emberek lelkét gyógyította, ahogyan a kitüntetése indoklásában is szerepel. El lehet egymástól választani a kettõt, a test és a lélek gyógyítását?

– Nyilván orvosként is mond az ember vigasztaló szavakat, és ahol tud, segít, ami inkább lelki jellegû. Az orvosi tevékenységemet azonban egyszer, s mindenkorra lezártam. Ha jönnek is hozzám ilyen tanácsot kérni, finoman a háziorvosukhoz irányítom õket. Nem lenne méltányos beleavatkozni a kezelési dolgokba, hiszen nem tudnék ehhez aktívan hozzájárulni. Nem tudok gyógyszert adni, receptet felírni, nincsenek meg a korábbi kapcsolataim a különbözõ szakterületekkel. Ez etikátlan lenne a betegekkel és a kollégákkal szemben is. Ezt én egyszer és mindenkorra lezártam, olyannyira, hogy még a saját gyógyszereimet sem írom fel magamnak, hanem a háziorvosomtól kérem az évenkénti ellenõrzést és a gyógyszerek felírását is.

– A lelki gyógyításának egyik része házhoz, lakáshoz kötött, a másik a kórházhoz. A kórházba a betegek hívják önt?

– Olyan is van, de az ápolási osztályra és a gerontológiára – ahol a legsúlyosabbakat, vagy az élet végéhez közelítõket helyezik el –, minden héten bemegyek. Hétfõn az ápolási osztályra, kedden a gerontológiára. Ilyenkor hívás nélkül minden kórtermet meglátogatok, és minden betegágyhoz, beteghez odamegyek. Akik tartósan kórházi ápolásra szorulnak, már tudják, ha hétfõ van, akkor jön az atya, és ha kicsit kések, mindjárt megjegyzik: jaj, már azt hittük, nem is jön. Imádkozunk ám magunk is, de jobb, hogyha együtt imádkozunk. Aztán együtt imádkozunk a kórteremben lévõ 4-5 emberrel, és egy rövid bûnbánat után szentáldozáshoz járul a többség. Még a férfiak is. Nagyon ritkán fordul elõ, hogy azt mondanák, köszönöm, én nem kérem, hogy maga imádkozzon, vagy bármit is tegyen értem. A többi osztályt meg a hozzátartozók, a beteg, vagy a nõvérek kérésére keressük fel. Telefonszámunkat minden osztályon ismerik, nemcsak az enyémet, hanem a plébániáét és a többi atyáét is.

– Bennünket is gyakran ér trauma. Köztudott, a lelki megrázkódtatások testi betegséget is okozhatnak. Ilyenkor sokan alkoholhoz, vagy nyugtatóhoz nyúlnak. Mit tanácsol, miként tudnánk magunkon segíteni ha bajba kerülünk, és nincs kihez fordulnunk segítségért?

– Az elsõ, ahogy Jézus is kívánta, a szeretet, amit tanítunk, kérünk, ajánlunk. Szeresd Istent, szeresd embertársaidat úgy, mint önmagadat. Saját magát általában minden ember szereti, táplálja, védi, kényezteti. Hogyha ugyanezt átvitt értelemben meg tudja adni az embertársainak, akkor közelebb kerül a másikhoz, a többiekhez, és ez által Istenhez is. Az ilyen, úgymond kilátástalan helyzetekben is azt mondjuk, imádkozzon, a Jóisten meghallgatja. Lehet, hogy nem azonnal és nem úgy, ahogyan õ kéri, mert a Jóisten jobbat tud adni annál, mint amit kér saját magának vagy a családjának az ember. Aztán nagyon fontos a belsõ béke, a lélek békéje, a megbékélés a környezetemmel, és az imában is a megnyugvást kell keresni. Mi, hívõ emberek, azt valljuk, hogy Jézus értünk szenvedett a kereszten, és most is „együttszenved” velünk. Én is ezzel a bízó odafordulással igyekszem élni a napjaimat.

Bakonyi Erzsébet