Az 1980-as évek végén a magyar társadalom jelentõs többsége akarta a többpártrendszer bevezetését. Gyorsan gyarapodott az ennek megfelelõ eszmerendszer tömegbázisa. A tömegek vágyaik és álmaik beteljesülését remélték tõle. Eufórikus légkörben és hangulatban szabadon választottak pártokat, országgyûlési és önkormányzati képviselõket. Elsöprõ többséget kaptak a rendszerváltó új pártok. Megfelelõ tempóban létrejött a demokrácia intézményrendszere. A pártok elindították az országot a nagy átalakulás útjára. Ám nem várt gyorsasággal jött a kijózanodás is. Többek között a munkahelyek csaknem egyharmada megszûnt. Egyes népcsoportokban ennél is nagyobb mértékben nõtt a munkanélküliek aránya.

Ez több gond és probléma felszínre kerülését indította el és azóta is kísérik az egész országot így az önkormányzatokat is. A rendszerváltó pártok bekerülve az önkormányzatokba nagy elánnal nekiláttak a tornyosuló feladatok és problémák megoldásához, enyhítéséhez. Ez természetesen, mint mindenütt így nálunk Nagykanizsán sem volt teljes körûen sikeres. A gondok egy része máig is nyomasztóan hat. A pártokat megviselte a hatalom súlya és az ezzel együtt járó felelõsség. Ez kihatott a pártok belsõ, illetve az egymáshoz való viszonyaira is. A feladatok mennyisége és bonyolultsága nem kovácsolta össze õket, nem mozgósította a bennük meglévõ szellemi és ismeretbeli potenciált, s így nem az ismeret- és tudásalapú válaszokat keresték és hozták meg. Úgy vélem, választottak egy könnyebb, egyszerûbb utat, a felszínen való evezést, és tüneti kezelésre vállalkoztak. Attól tartok, hogy az utóbbi években sem mélyedtek el az okok és miértek elemzésében és feltárásában a szükséges következetességgel.. Eközben mozgósító készségük és képességük csökkent, hatékonyságuk úgyszintén. Sok éves városi tapasztalat alapján nagy biztonsággal állítható, hogy a pártok mûhelyeiben a pártos összejöveteleken megfogalmazott vágyak és álmok – melyek mindig eljutnak a döntéshozó önkormányzati szervekhez – az esetek többségében nem relevánsak, ott és úgy nem ölthetnek testet. Ennek nagyon egyszerû az oka, a felelõs önkormányzat döntései, meg kell, hogy feleljenek az alkotmányos rendnek, a törvényesség kívánalmainak, nem utolsó sorban az anyagi, pénzügyi és mûszaki követelményrendszernek. Ez a rendszerváltás elõtt is, és úgy tûnik, most is a konfliktusok, viták forrása. Ezért a pártok felelõssége és alkotmányos joga is, hogy körültekintõen és reálisan fogalmazzák meg a társadalom jogos igényeit, jelöljék ki a prioritásokat. Ezt a követelményt a döntésért felelõs szervek kötelesek méltányolni. Ez lehet az alapja a konfliktusok és viták elkerülésének. A pártok az elmúlt húsz évben, különösen a meghatározó politikai erõk, többé- kevésbé beágyazódtak a város társadalmába. Minden politikai erõ már gyakorolta is a helyi hatalmat képviselõiken keresztül, megízlelték a hatalom szépségeit és mámorát és természetesen annak árnyoldalait is. Megtanulták, hogyan lehet kiaknázni, megérinteni annak minden lehetõségét. Ugyanakkor bizonyossággal lehet azt is állítani, hogy teljeskörûen még nem érzik át a hatalommal együtt járó felelõsséget. Ezt eléggé plasztikusan jelzi számukra az önkormányzati vita természete. Ebbõl vezethetõ le véleményem szerint, hogy a hatalom gyakorlása a mi önkormányzatunkban eltorzult. A mûködést hosszú órákon át uralja a sehova nem vezetõ terméketlen személyeskedõ vita. A pártok erõviszonyai láthatóan átrendezõdtek, gyakran elõfordul, hogy az önkormányzat döntésképtelen. A város alapvetõ érdekeit érintõ stratégiai kérdésekben konszenzust teremteni képtelenek. A szükséges pénzeszközökkel lefedhetõ projektek esetében is a döntések halasztást szenvednek. Halkan jegyzem meg, talán már a szándék sem lenne meg? Akkor miért a késlekedés? A figyelem úgy tûnik a semmit meg nem oldó közgyûlési feloszlatásra irányul. Nagyon rossz és elfogadhatatlan taktika. A pártok szinte tobzódnak a személyeskedésben, a kölcsönös vádaskodásban, a kiszorítósdit elég magas szintre emelték. A vitakultúra elérte a mélységeket, ahonnan már nincs lejjebb. A demokráciákban – mint amilyen a miénk – a hatalmat csak illõ alázattal lehet és szabad gyakorolni. A hatalmat szolgálni is csak így lehet, mert ideális esetben a hatalom is mindannyiunkért van, ezért azt szolgálni érdemes is. Minden párt, ha megfelelõ a társadalmi támogatottsága, stratégiai célja, a hatalom elérése és megtartása. Ez így természetes a többpárti demokráciában. Ezt kifogásolni nem lehet, mert mindenki szabadon választhat pártot. A választás akkor lehet releváns, ha a pártok programjai megfelelõ útmutatást adnak felelõs választáshoz. Ez általában négy évre szól. Ennyi idõ minimálisan kell, hogy a választópolgárok, eldönthessék jól, vagy rosszul választottak-e. Ha ebbõl a követelménybõl kiindulva górcsõ alá vesszük az önkormányzatban mûködõ pártokat, vélhetõen elég komoly deficittel rendelkezhetnek. Ebbõl a helyzetbõl való kilábalás komoly próba elé állítja õket. Nem gondolom, hogy a szándék és akarat teljeskörûen hiányzik, de hogy e téren is van deficit, abban bizonyos vagyok. Vélhetõ az is, hogy a pártokban nincs meg az ehhez szükséges szakmai ismeretbéli és szellemi potenciál, amely nélkül ugyancsak döcögõs lehet a kibontakozás. Az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy a pártközpontok kijelölik a nyújtózkodás határait. Ezek ugyan feltételezések, de itt helyben nekünk, akik a legérintettebbek vagyunk ezen elgondolkozni kötelességünk. A demokratikus centralizmus – mely a bolseviktípusú pártok sajátja volt – látensen a mai pártokban is mûködik az egyikben jobban, a másikban kevésbé jobban. A pártok tagjai – pártkatonák – akik némi túlzással elég nagy számban, többen biztosan nem érdemtelenül az önkormányzat és intézményei tájékán tüsténkednek – képviselõk, külsõ tagok a bizottságokban különbözõ területeken szakértenek – feltételezhetõen behatároltan mûködhetnek, nyilvánulhatnak meg. Ezért dorgálják, fegyelmezik õket, néha cserélik a kiszavazókat, ezért vannak kilépések, átülések az egyik frakcióból a másikba. Ezek a mozgások láthatóan nem szolgálják a munka szakmaiságának, hatékonyságának elõsegítését. Ha nem így lenne, akkor az eredmény az önkormányzat mûködésében a külsõ szemlélõ részére is észlelhetõ lenne. Én hiszek abban, hogy a város társadalmának választó polgárainak jogos és reális vágyai elõbb-utóbb megfelelõen manifesztálódnak és ennek szolgálatára olyan képviselõket választanak, akik megfelelõ emberi minõséget, szakmaiságot rátermettséget és felelõsséget mutatnak fel az önkormányzatban. A választásokon induló pártoknak ezt a minõséget prezentálni kizárólagos felelõssége és kötelessége. Ez nem egyszerûen a jelölés kérdése. Ezeket a személyeket körültekintõ kiválasztás után fel kell építeni és felkészíteni. Ez a követelmény még inkább érvényes, az önkormányzat vezetõire. Még a jól felkészített vezetõket is megilleti a tévedés lehetõsége, hiszen õk is emberbõl vannak. Azok a pártok, melyek egy ciklusban gondolkoznak, és erre építik kiválasztási jelölési politikájukat, nagyot tévednek, és nagy kárt okoznak a városnak. Ez nem teszi lehetõvé a távlatos gondolkodást, a ciklusokat átívelõ tervezést, a folyamatos fejlõdés feltételeinek kialakítását, megalapozását. Ha körülnézünk szûkebb és tágabb környezetünkben, azt tapasztaljuk, hogy azok a városok mutatnak ütemesebb és folyamatos fejlõdést, ahol a képviselõk legalább egy része, de különösen a vezetõk többsége több cikluson át végzi felelõs önkormányzati munkáját. Nem nagy merészség feltételezni, hogy a mi városunk polgárai is ma már húsz évvel a rendszerváltás után szeretnének végre élhetõbb, jobb hangulatú városban élni, fokozatosan javuló életkörülmények között. Abban is biztos vagyok, hogy ennek elõsegítésére hajlandók lennének áldozatokat vállalni, ha bizalmukat bíró önkormányzat értelmes célokat fogalmaz meg és erre kéri õket. E téren a mi városunk társadalma gazdag hagyományok õrzõje.
Mózes Pál
nyugalmazott tanácselnök