A jelenleg élõ ifjabb nemzedék több mint ötven év múltán, a hosszú elhallgatás, a történelemhamisítás évtizedeit követõen, nehezen érti meg az 1956. október 23. és november 3. közötti sorsdöntõ napok eseményeinek izzóan lelkes, bensõséges légkörét. Valójában mit is jelentett a Rákosi-féle állambiztonsági terroruralom tizenegy fojtogató esztendeje után, a szabadságharc elsõ napjaiban ráeszmélni a félelemmentes felszabadultság érzésére? Szinte egy csapásra minden embert jó barátnak tekinteni, a nemzeti összetartozás erejében bízva összefogni egy szebb jövendõ reményében, és szocialista keretek között ugyan, de egy igazságosabb társadalom felépítését tervezgetni, mindjárt a harcok elcsitulása, a megszálló szovjet hadsereg kivonulása utáni napokra.

Nagykanizsán, október 25-én délután, még sötétedés elõtt fiatal gyári munkások végigjárták a várost, és mindenütt leszedték, leverték a vörös csillagokat, és a sarló-kalapácsos címereket a közintézményekrõl. Kézenfekvõ volt, hogy a város központjában, akkor a szabadságról elnevezett térnek a közepén fölénk magasodó szovjet emlékmûvet, a megszállás szimbólumát vagy legalább is a tetején álló szovjet katona betonszobrát feltétlenül le kell dönteni. Estefelé nagy tömeg verõdött össze a téren, és lelkes kiáltásokkal, fel-felcsattanó tapssal buzdították a munkásokat, akik a szovjet háborús gyõzelmi emlékmû tetejérõl próbálták lehúzatni a géppisztolyos katonaszobrot acél sodronykötelekkel, munkagépekkel. Az obeliszkbe ágyazott betonvas keményen ellenállt a kötélhúzásnak. Hidegvágóval próbálták a merevítõ vasrudakat átvágni, hosszas, megfeszített munka után végre engedett a szoboralak, és lezuhant az emlékmû talapzatához. Megkönynyebbült, ujjongó kiáltás, tapsvihar követte a sikeres mûveletet. Többen odarohantak, hogy kalapácsokkal darabokat törjenek le a nagy esemény emlékéül. Ezután békésen, minden zavargás, háborgás nélkül eloszlott a tömeg a város minden irányába, a sötét, ködös éjszakában.

Rózsás János