„Csodálatraméltó hõsiesség szabadítja meg most a hazát.” – Mindszenty bíborosnak fogságából szabadulva tett elsõ nyilatkozata is elhangzott Várnai Péter színdarabjában. Piarista diákok Kuklay Antal, Tabódy István és más papnövendékek forradalom alatti „vagány” helytállását jelenítették meg, remekül. De még ezelõtt Nagykanizsa és a térség országgyûlési képviselõje, Cseresnyés Péter államtitkár beszéde kötötte össze a múltat a jelennel és a jövõvel:

„Angyal, vidd meg a hírt az égbõl, / Mindig új élet lesz a vérbõl.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Nagykanizsai Polgárok!

Márai Sándor jóslata beteljesedett. Bár 1956-ban a magyar szabadságot az orosz tankok sárba és vérbe tiporták – a forradalom mégis gyõzött. Gyõzött, mert ma független és szabad országban élünk, és 60 év elteltével bebizonyítottuk: ha tiszteljük hõseinket, mindig lesznek újak. Lesznek, hiszen idén õsszel 3 millió 300 ezer új hõs született!

1956 egy szabadságszeretõ európai nép csodája volt. Csoda volt, mert az a néhány nap megváltoztatta a történelmet. És nem csak a miénket. Az 1953-as kelet-berlini felkelés után a magyarokon volt a sor, hogy szembeszálljanak a világ egyik legsötétebb gyilkos diktatúrájával, a kommunista önkénnyel. A magyar hõsök egy olyan láncolatot indítottak el, amely végül a sztálinista elnyomó rendszer bukásához vezetett.

A kommunizmus koporsójába ’56-ban a magyarok ütötték az elsõ szeget, majd ’68-ban a prágai tavasz, a nyolcvanas években pedig a lengyel Szolidaritás folytatta ezt a történelemformáló munkát. Mi mindannyian, kelet-közép-európaiak, a szabadság és a függetlenség nemes eszményéért indultunk harcba. Eleink ’56-ban Budapesttõl Nagykanizsáig, Soprontól Szegedig azért vonultak utcára, hogy szembeszálljanak a sztálinista diktatúrával, a szovjet megszállással. Hogy Magyarország - magyar ország legyen.

Ez a szabadságharc volt a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye, amely a budapesti diákok békés tüntetésével kezdõdött 1956. október 23-án, és az önrendelkezés visszaszerzéséért indított mozgalom az egész országban követõkre talált. A szabadság napján ugyanis a magyarok összefogva, tabukat, szobrokat és egy olyan rendszert döntöttek meg, amely saját hatalmát csakis a félelemmel, a gyûlölettel és az erõszakkal volt képes fenntartani. Egy olyan rendszert döntöttek meg – még ha akkor csak néhány napra is –, amelyben Moszkvából mondták meg, hogy ki élhet, és ki haljon meg, hogy ki tanulhat és ki nem, ki az, aki dolgozhat, s ki az, aki nem. Sok esetben azt, hogy kivel kell együtt élni családoknak, s kivel nem. És a kollaboránsok, Moszkva vazallusai pedig asszisztáltak ehhez az eszement világhoz. Sõt! Sõt, az asszisztáláson túl, gyakran saját akaratból húzták meg a ravaszt és ácsoltattak bitót, hogy leszámoljanak a szabadságot szeretõ magyarokkal.

Lelkek, szívek, szobrok, emlékmûvek õrzik azoknak a napoknak az emlékét szerte a Kárpát-medencében. – utalt az államtitkár a nemrég felavatott Orbán Nándor szoborra. Mert Orbán Nándor és az akkori kanizsai srácok nem azért hoztak áldozatot, hogy mi elkótyavetyéljük a szabadságot.

Ugyanis a szabadságot ma is, holnap is, mindennap meg kell védeni. Szerencsére manapság nekünk nem fegyverrel, hanem okosan érvelve, közéleti, politikai, kulturális eszközökkel. És ebben a munkában minden magyarra szükség van. 1956-nak minden korra van üzenete, így a mára is. Ezt az üzenetet akarják sanda szándékok félremagyarázni, kizökkenteni. Ugyanis vannak, akik

1956-ot mai, internacionalista érdekeik szolgálójává akarják tenni. Vannak, akik Magyarország mostani - a szabadság és az önrendelkezés érdekében vívott -, harcában saját nemzetük ellen akarják fordítani elferdített történelemmagyarázatukat.

Szerintük – több példájuk közt az egyik - párhuzam vonható az ’56-ot követõ megtorlás elõl menekülõ magyarok nyugati befogadása, illetve a között, hogy az illegális bevándorlók, a gazdasági migránsok és az erõszakos hitterjesztõk elõtt meg kell nyitnunk határainkat. Hogy mennyire nincs igazuk, arra csak egy példát hadd említsek! Az ’56-os menekülõk nem alkalmaztak erõszakot, nem követelõztek, nem támadtak rendõrökre és nõkre, nem dobálták el az élelmet, az ásványvizet. Az ’56-osok beilleszkedtek, munkába álltak, hálásak voltak a befogadásért, és kitûnõ polgárai lettek új hazájuknak.

És, kedves kanizsai polgárok, érdemes megint a hiteles történelemhez fordulnunk. Konrad Adenauer, aki 1949 és 1963 között az akkori Nyugat-Németország kancellárja volt, feljegyzéseiben azt írta 1956-ról, hogy a magyarok az önrendelkezési jogért és a jogállamiságért harcoltak. Ahogyan ma is tesszük. És ennek kellõ súlyt ad az új többség, 3 millió 300 ezer magyar egybehangzó akarata. Konrad Adenauer, az Európai Unió egyik alapítója hitte és vallotta, hogy megteremthetõ a nemzetek Európája, amelyben minden tagállam független és szabad, és amelyben közös akarattal hoznak jó döntéseket.

Az unió alapító atyái ugyanis ezt akarták, és nem azt, hogy létrejöjjön egy kontinensnyi szuperállam, amelyben valahol valakik eldöntik, hogy mi legyen, és ahhoz kell alkalmazkodnia mindenkinek. 1956 hõsei a moszkvai zsarnokság ellen fogtak fegyvert, 2016 új hõsei pedig a brüsszeli bürokratáknak – akár mondhatjuk azt is, hogy kvótadiktátoroknak - mondtak nemet. Hatvan évvel a forradalom és szabadságharc után a szavazók 98 százaléka azt mondta, hogy Magyarország nem engedhet a szuverenitásából, ugyanis jogunk van eldönteni, hogy kikkel akarunk együtt élni és milyen Magyarországon.

Nem engedhetünk önállóságunkból, ugyanis nem mondtunk le arról, amikor beléptünk az európai közösségbe. 3 millió 300 ezer ember véleményét pedig, ha a demokrácia megfelelõen – mondhatjuk úgy is, hogy normálisan - mûködik Európában, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Vajon lenne-e olyan brüsszeli vagy éppen budapesti politikus, aki mondjuk, közel 30 millió német egybehangzó akaratán csak úgy túllépne?! Félreértés ne essék, ebben a példában is szavazók – a német szavazók – 40 százalékáról beszélünk.

Persze, mindig vannak, akik feláldozzák saját országuk, nemzetük érdekeit – saját politikai és gazdasági hatalmuk megtartásáért, erõsítéséért. Látjuk és láttuk a példákat, sajnos, itthon is. És ha valaki nem emlékezne, idézzük fel 2006. október 23- át, amikor az akkori kormány idõszakában a magyar rendõrök belelõttek a békésen vonuló tömegbe.

Láthatjuk, 1956-ban, majd az azt követõ évtizedekben és ma is vannak olyanok, akik põrén politikai érdekek miatt még saját választóikkal, vagy saját választóik véleményével is szembe mennek. Manapság is, hiszen tisztán látszik, az október 2-i szavazás után kialakult új többségben – ezt a számokból könnyû megállapítani – vannak baloldali emberek is, akik pártszimpátiájukat félretéve az ország érdeke mellett döntöttek, amikor nemmel voksoltak a népszavazáson – vagyis igent mondtak Magyarország szuverenitására, igent mondtak az önrendelkezésre, a szabadságra, vezetõ politikusaik felhívásának ellenére is.

Azon baloldali politikusok felhívása ellenére, akik nem voltak hajlandók aláírni az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának közös ünneplésére felhívó nyilatkozatot, amelyet az Országgyûlés elnöke kezdeményezett. Ugyanis a parlamenti pártok közül egyedül az MSZP nem írta alá a dokumentumot. Pedig ez a közös nyilatkozat a nemzet egységét szimbolizálja, az ’56-os hõsök és áldozatok elõtti tisztelgést fejezi ki.

Így már azon sem csodálkozhatunk, hogy a baloldal rádiójában, két alkalommal is, ellenforradalomnak nevezték 1956-ot. Mindez idén, hatvan évvel a szabadságharc után történt. És ugyanez a kör akarja azt, hogy Magyarország adja fel függetlenségét, dobja sutba dicsõ múltját és áldozza fel jövõjét. Ez - részükrõl - akár jelentheti azt is, hogy tagadja meg 1956-os örökségét.

Az új többség azonban erre is nemet mondott, amikor 60 év után újra hitet tettünk a magyar szabadság, az ország függetlensége és önrendelkezési joga mellett.

Befejezésül Cseresnyés Péter az összetartozásnak, a közösségnek, a közös akaratnak az erejérõl szólt, idézve Fekete István Levél Bécsbe címû cikkét. - Õk mindannyian velünk maradnak, és 60 év után is az õ bátorságukba, hõsiességébe kapaszkodhatunk. Tisztelet és hála ’56 hõseinek!

Este a Kórház kápolnától – mely 1956 októberében lett gyógyszerraktárból újra templom – indult a fáklyás emlékezõ menet. Útba ejtették az 56-os emlékkertet – ahol hárman lettek a kommunista pártházból leadott lövések áldozata. Majd az Erzsébet tér következett – a hajdan ott tornyosuló ruszki emlékmû szobrának ledöntésére tábla emlékeztet a Vasemberház homlokzatán. A séta a Deák téri Petõfi szobornál fejezõdött be – 60 éve és ma egyforma súllyal szól hozzánk a költõ szava: rabok tovább Nem leszünk!

Kanizsa