Nyolcadik alkalommal rendezte meg Ötvenhatos versünnepét a Nagykanizsai Polgári Egyesület. A 10 diáklány - Gubricza Laura, Vida Kata, Hárs Julianna, Hegedüs Szabina, Dombóvári Vivien, Koczor Boglárka, Kondákor Emília, Szabó Erika, Faluvégi Xénia és Kiss Alexandra - idén, a Magyar Szabadság Évében rendkívüli helyszínen, a Diósy teremben mondott verset.

Csupán pár méterre az a tér, ahol a független Magyarországért, a megszálló szovjet hadsereg kivonásáért tüntetõ elõdeink 1956. október 25-én ledöntötték az orosz katona szobrát. Márai Sándor versével szólva: „Ilyen nagy dolog a Szabadság?” Számukra nem volt ez kérdés, most rajtunk a sor, hogy igennel válaszoljunk. – hangzott el a bevezetõben. Utolsóként egy olyan kórusmû szövegét hallhattuk, melyrõl Révai József kommunista kultúrpolitikus állapította meg azt a dicséretszámba vehetõ tényt, hogy Kodály Zoltánnak ez a mûve már „októbert megelõzõen az ellenforradalom (ahogy õk 1956-ot nevezték) szellemi elõkészítésé”-hez tartozik. A Zrínyi szózatának hazánk függetlenségérõl szóló üzenete - Ne bántsd a magyart! - ma is idõszerû.

A lányoknak a versünnep vendége, Szabó Zsigmond kézfogás kíséretében nyújtotta át a megérdemelt jutalmat, ám elõzõleg arról beszélt nekik, hetedikes csurgói gimnazistaként hogyan került a szovjet hadbíróság 15 évre szóló ítéletével Gulag-táborba. – Én nem csináltam semmit, miért visznek el? – fakadt ki egy társa. Mire a KGB tiszt:– Tudjuk, azért viszünk el, hogy ne is csinálhass semmit! A somogyi fronton, Háromfánál fogták el. Kaposvár, Pécs, Odessza, Dnyepropetrovszk után az Urálon túl, Tajsetben találták magukat, a Bajkál – Amur vasútat építették. Idehaza értesült a dicsõségrõl: a hõs komszomolisták – a hazai Kommunista Ifjúsági Szövetség szovjet megfelelõje, hangzott közbevetõleg – felépítették a vonalat. Min múlott, hogy valaki életben maradt-e, vagy sem? Tudjuk, közel 300 ezren sosem tértek haza. – hangzott a kérdés. - A fiatal szervezet többet kibír. Magam pedig internátusi diák voltam. Megszoktam, hogy – ellentétben az otthon lakókkal – nem ehetek akkor, amikor akarok. Ezzel együtt: az éhség az, amirõl nem lehet beszélni. Hogyan lehet egy jóllakottnak az éhségrõl beszélni? A nyár a tajgában rosszabb volt, mint a tél. Télen napfelkeltekor mínusz 63 fok volt, 1-2 óra múlva felmelegedett mínusz 50-re. Délután akár mínusz 40 is lehetett. A levegõ szárazsága miatt valahogy elviselhetõ volt. De a nyár a plusz 40 fokkal! A rövid tavasz alatt a szúnyogok ellen fûszálakból font koszorúval védekeztünk, a lelógó fûszálak mozgásukkal elriasztották a vérszívókat. De nyáron a bormuslincához hasonló, de nagyobb maskák haraptak! Úgy be kellett öltöznünk abban a melegben, mintha méhészek lennénk. Ha valakit meg akartak büntetni, egy órára levetették az ingét. - Rózsás János könyve címével szólva, keserû volt az ifjúsága. Mégsem látom Önt keserûnek, mi a titka? – a kérdésre a közeljövõben 100. születésnapján felköszöntendõ bajtársát, Olofsson Placidot idézte. A bencés szerzetes odakint arra bírta rá rabtársait, keressék, vegyék észre, gyûjtsék az apró örömöket, jó dolgokat. Így valóban nem is értek rá szenvedni. – zárta visszaemlékezését Szabó Zsigmond.

Kanizsa