Marton István polgármester az alább közölt beszédével szólt a megjelentekhez:
„Tisztelt Emlékezõk! Hölgyeim és Uraim!
Amit az Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet. Keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek.”, mondta: Damjanich János.
Október 6-a van. Emlékezünk. Emlékezzünk!
1849 októberében kihunyt a magyar szabadságharc fényes csillaga. Haynau bosszút lihegett. Sorra végeztette ki a tizenhárom tábornokot. Õk: Poeltenberg Ernõ, Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, Nagy-Sándor József, gróf Leiningen-Westenburg Károly, Damjanich János, Aulich Lajos, Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernõ, Lázár Vilmos, Schweidel József. Tizennegyedikként gróf Batthyány Lajos miniszterelnök követte a vértanúkat.

Minden magyar ember lelke gyászba borul ezen a napon. Hoszszú évek távolából is fájdalmas a hõs tábornokok emléke. Szabadságharcunk dicsõ vezéralakjait az aradi vár sötét kamráiba záratta Haynau. Batthyány Lajos miniszterelnök s a tábornokok kivégzését 1849. október 6-ára idõzítették. Ekkorra esett az elsõ évfordulója a magyarok miatt kirobbant 2. bécsi forradalomnak. Hosszú volt az éjszaka.
Bizonyára nem várták a hajnalt, s a magyarok is hiába bíztak az éjszaka sötétségében, hosszúságában. Mi lehetett a legfontosabb gondolatuk?
Lázár Vilmos levelet írt feleségének: „Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tõlem – élõ jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte életét – nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én.”
Hölgyeim és Uraim!
Nemzeti sajátosságunk, hogy a gyásznapokra mindig jobban emlékezünk. Bizony a magyarok bárkája sokat hányódott a zajos tengeren, sok volt a zátony, s alig akadt békés, nyugodt kikötõ. Arad és október 6-a fájdalmas gyászünnep. A 13 hõs tábornok vértanúságára azért is emlékezünk újra és újra, hogy feltöltõdhessünk.
Feltöltõdhessünk hittel, elszántsággal és kitartással, amelyre most nagyobb szükségünk van, mint valaha.
(Folytatás a 4. oldalon)
(Folytatás az címoldalról)
E nap példa arra, hogy mindig lesznek emberek, akik a szabadság eszméjét vallva, ezért kiállva képesek lemondani legnagyobb kincsükrõl, az életükrõl. Mi tudjuk, azóta is voltak tragédiák a történelemben. Arad és október 6-a mégis újra és újra annak a reménynek az éltetõje, hogy a gyászos nagypéntekeinket követheti és követi a dicsõ feltámadás. Õk ott akkor ugyanezt akarták valamennyien: Magyarország feltámadását.
„S õk élni fognak, élni mindörökkön, / szent lesz, örökké szent a sírgödör. / Amíg az eszmény ki nem hal e földön, / Míg magyar szellem még magasra tör, /Az igét, melyért éltet áldozának, / Szívébe írták az egész hazának, / Utódtól fogja hû utód tanulni: / Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.” Írta: Palágyi Lajos
Leiningen-Westerburg Károly levele, melyet hitvesének írt, nekünk is szól: „A gyermekek a te szavaidból fogják megismerni apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyõzõdéséért halt meg.”
Errõl szól mai megemlékezésünk is, hogy a magyar fiataloknak mi is elmondhassuk, mert kell, hogy tudják, ismerjék vitéz elõdeik hírét.
1849-ben Henrik Ibsen Magyarországhoz címû versében így szólt hazánkhoz: „…Árva ország, sok fiadnak vére folyt ki mindhiába. / Búsan fénylik a halott hõs vértanúi glóriája. / A magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak, / a vitéz, merész seregnek úgy zeng, mint gyõzelmi szózat.”
Minden október 6-án emlékezzünk!
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket.”