Délután a Keleti városrészben folytatódott a megemlékezés. A hagyományõrzõ huszárokat a Hevesi Sándor Általános Iskola elõl kísérték az iskola tanárai és diákjai, valamint a megemlékezõk a Székely Kertbe, ahol a diákok elõadták emlékmûsorukat, majd Cseresnyés Péter alpolgármester mondott megemlékezõ beszédet.  A szervezõ Polgári Kanizsáért Alapítvány nevében Molnár Jánosné és Jerausek István egy-egy verssel emlékeztek a nyergestetõi szabadságharcosok hõsiességére.

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Lányok és Fiúk! Tisztelt közönség! – szólította meg hallgatóságát Cseresnyés Péter alpolgármester. „Örömmel fogadtam el a meghívást, két évvel azután, hogy a hevesis gyerekek munkája nyomán itt egy kis fenyves született, újra találkozzunk. Elsõ sorban a fiatalokhoz szeretnék szólni, ám biztos vagyok benne, az emlékezés mindenkire hatással van, ha erõt adó idõkre, tettekre emlékezünk.

Önvédelmi háború. Így nevezték elõdeink a szabadságharcot. Kifejezi ez azt is, hogy nem mi akartuk ezt a háborút. Az egyedül magyarul ismert gyönyörû szó, a honvéd kifejezés is ekkor született.
Szabadság, ez a szó arra figyelmeztet, a nemzeti függetlenség nem kegy, amit adnak, hanem velünk született jog, azt elvenni nem lehet. Ha mégis megpróbálná valaki, velünk találja szembe magát. Ez a büszke öntudat vitte a harcba elõdeinket is 1848-49-ben.
Itt, a nyergestetõi szabadságharcosok emlékfenyvesénél az 1848/49-es szabadságharc valamennyi – többségében névtelen – hõsi halottja elõtt tisztelgünk. Azért ma, mert 160 évvel ezelõtt ezen a napon végezték ki elsõ miniszterelnökünket és a tizenhárom aradi vértanút .
Az elnyomás, a megalázás szándéka, azonban nem néhány negyedórát – például a kivégzések idõtartamát – jelentette. Hosszú évek, évtizedek követték.
Sok mindentõl szenvedhetett akkor a hétköznapokban is egy átlagos magyar ember – gyermek vagy felnõtt egyaránt – a megszálló idegen hatalom szorításában.
El kellett rejtenie az õ számára annyira drága nemzetiszínû kokárdát és zászlót. Nem szólalhatott meg anyanyelvén, vagy ha igen, súlyosan megbüntették. Elvették ünnepeit.
Vagyis mindazt, ami éppúgy hozzátartozik egy nemzet mindennapi életéhez, mint az embereknek a levegõ. Bizonyára sokan tapasztaltátok, akkor érezzük igazán valaminek az értékét, amikor elveszítjük, vagy akár csak veszélybe kerül birtoklása. Így azt is csak az érezheti át igazán, jó magyarnak lenni, aki számára nem adatik meg, ami számunkra természetes.
Magyarnak lenni! A hazaszeretet nem csak a szülõföldhöz való ragaszkodást jelenti. Nemcsak a táj, sokkal inkább az ismerõsök, a barátok, a szomszédok, a család az, ami hiányzik, ha elszakadunk.
Akikhez bármikor odafordulhatunk, akik hamar megértenek, kitalálják, mi bánt, mert közösek az élmények és emlékek.
A huszáros versben arról hallhattunk, az addig még úriemberként viselkedõ megszálló katona hogyan rabolja el a honvédkardot. Igen, ne felejtsük ezt sem! A nemzeti függetlenség elvesztése azt is jelenti, hogy mindaz, amiért a szorgalmas magyar emberek verejtékes munkával megdolgoztak, nem az országot gazdagítja, hanem a külföldet.
És mégis, miért lelkesítõ mindkét vers, miért nem búslakodni jöttünk ide, hanem reményt meríteni? „Magyarország még nincsen elveszve!” – lélegezhetett föl az egyik vers költõje a lányok hazaszeretete láttán.
„Ne bántsad a magyart!” – ez a – rossz szándékú emberek számára meglehet fenyegetõen hangzó – híres mondat emlékeztessen minket is elõdeink büszke öntudatára.
A mögöttem lovon ülõ hagyományõrzõ huszárok a megmondhatói, egészen a legutóbbi világháborúig hányszor gyõzött a túlerõvel szemben is a magyar huszár bátorsága. Hiszen õk nyilván jobban ismerik a magyar hadtörténetnek azokat a fényes lapjait, melyeket a – mondhatni – legmagyarabb fegyvernem, a huszárság írt, számtalanszor a saját, de inkább az ellenség vérével. Ahogy a költõ-hadvezér fogalmazott:
Nem irom pennával, / Fekete téntával, / De szablyám élivel, / Ellenség vérivel, / Az én örök hiremet.
Egy másik költõ, maga is huszár, belülrõl ismerte azt, ami a huszárt mozgatja, így írt: „A zengõ kürtszó régen elviharzott... / S legendák õrzik már a hõsi harcot, / Amelynek híre szájról szájra jár, / Hogy tûzben, vérben, virtusában égve, / Ezer csatából egyenest az égbe / Száguldott egykor a magyar huszár!”
Mit is jelent a virtus? Egy latin eredetû szó: bátorságot, vitézséget, erõt jelent.
De ne gondolja senki, hogy csak a huszárok, a katonák fontos tulajdonsága. Nem születtek õk sem úgy, hogy mindez velük volt.
Bele kellett növekedni, hozzá kellett nõni.
Él közöttünk egy tizenhárom éves fiú. Kicsi korában félt a villámtól, mert egyszer közelükben csapott le. Azóta minden égzengés megrémisztette.
Maga sem tudja – mesélte egy ismerõsének – egyszer csak kifejlõdött benne az az érzés, hogy keresse azt, amitõl fél, hogy legyõzze ezt az érzést. Hogy kényszerítse, eddze magát a zaj, a fáradság, a strapa eltûrésére.
Fejest kell ugorni a kellemetlenbe! – fejezte ki magát. Bizonyára ennek az edzésnek köszönhetõ, hogy aztán a tanulásban az úgy nevezett nem-szeretem tantárgyaiból is szépen teljesített. „Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam” – számolt be egy ismerõsének büszkén, kicsit vagányul, amikor az addig az õ számára elérhetetlennek tartott szintet elérte.
Iskolátok falán láthatjátok, mennyi társatokra lehettek büszkék. Akik matematikában jeleskedtek, tudják, példák sorát kell megoldani, míg a versenyen gyõzni tudnak. Akik sportban értek el kiváló eredményt, éppúgy ismerik az edzés fontosságát. Anélkül reménytelen dolog lenne versenyen sikert elérni. Vannak futók, akik az edzéseken olyan mellényben futnak, melybe súlyokat varrattak. És amikor magán a versenyen már mellény nélkül tették meg a távot, valósággal repültek. Megérte a fáradság, az áldozat? – kérdezték egyiküket, a díjkiosztás után. Megérte – felelte.
Miért idéztem ezt?
Azért, mert a nyergestetõi hõsök, akiknek emlékfenyvesét olyan kitartóan gondozzátok, gondoltak rátok. Igen, ismeretlenül is az eszükben voltatok. És a tábornokok is azért kiáltották ott, Aradon: éljen a haza, azért néztek bátran szembe a halállal, mert a jövõ nemzedékére való gondolás erõt adott nekik. Tudták, van értelme az áldozatuknak, hogy a legdrágábbat, életüket adják oda, mert jönnek késõbbi korosztályok, akikért ezt meg kell tenniük. Mert a magyar szabadság lángja akkor sem alszik ki, amikor a parazsat hamu borítja. Ott, alatta izzik a parázs!
A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz. – mondta Kossuth Lajos. „Jó lesz magyarnak lenni” – énekelték elõbb olyan szépen, bizalommal társaitok.
Itt, Nagykanizsán, a Székely kertben légvonalban közel ezer kilométerre vagyunk a Nyergestetõtõl. Emlékeztek, két éve Kányádi Sándor hangüzenetet is küldött nektek. Neki, az õ híres versének is köszönhetõ, hogy a Kárpát-medence sokezer csatahelye közül a Nyergestetõ ilyen jelentõségre tett szert. Valóságos zarándokhely lett, ahol nem csak a csata évfordulóján, augusztus 1-jén, hanem március 15-én is sokezren ünnepelnek. Így volt ez idén is, amikor köztársasági elnökünk érkezett erre a ma Romániához tartozó, magyarok lakta vidékre, a Székelyföldre. Fagyos volt az idõjárás, goromba hózápor söpört végig a nyergen. De a szívekben melegség és szeretet. Városunk sepsiszentgyörgyi barátja, Sylvester Lajos írta errõl a napról: A természet nem a búfelejtõ évfordulós vigasságot idézte, hanem históriai sorsfordulóink hûvösebb arcának felmutatásával figyelmeztetett: a történelem fagyosabb periódusaira is fel kell készülnünk, zord idõkben egymás mellé préselõdve kell keresnünk egymás testi és lelki melegét.
Igen, így edzõdjünk valamenynyien – fiatalok és idõsebbek – az összetartozás erejétõl felvértezõdve. Mert október hatodikán – államfõnk, Sólyom László Nyergestetõn elmondott szavaival szólva: „arra emlékezünk, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet tovább visszavonulni. Amikor neki kell vetni a hátat egy sziklának, egy fenyõnek, s szembe kell fordulni az ellenséggel” Így szól a máig a szabadságharc parancsa. Az az ellenség rég eltûnt a történelem süllyesztõjében.
De maradtunk a szabadságért a holtak harcát folytatni mi, akik ezen a helyen minden alkalomkor lelkierõt gyûjtünk, hitet acélozunk, és történelmünk legszebb oldalaira úgy lapozunk vissza, hogy a következõ oldal a szép jövõnkre nyíljék.”