A Vállalkozók Országos Szövetsége (VOSZ) Zala Megyei Szervezete immár tizenegyedik alkalommal adta át a Zalai Prima díjakat. A fõ díjazottak között köszönthettük Deme Dávid evangélikus lelkészt.

A kitüntetése kapcsán a lelkészi szolgálatról és a számadásról beszélgettünk Deme Dáviddal.

– Nagy ajándék és meghatározó volt számomra, hogy már kisgyermekkoromtól kezdve megadatott, hogy Isten igéjének a közelében lehettem. Persze ebbõl nem automatikusan következett, hogy a lelkészi pályát választom. El kellett jönnie egy olyan idõszaknak az életemben, amikor személyesen érintett meg olyan módon az Isten üzenete és igéje, melynek nyomán megszületett bennem ez az elhatározás. Azt éreztem, hogy amit én kaptam az evangéliumból, azt nem hallgathatom el, tovább kell adnom.

A családi környezeten túl debreceni gimnazistaként megerõsítette ezt az elhatározását a hitoktatók példája, akiknek az életén keresztül megtapasztalta, a kimondott szavaik mögött ott van a hiteles életforma. Lebilincselõ volt számára, ahogy édesapja Isten igéjét hirdette, emellett pedig a gyülekezet élete.

– Számomra az egyház nem egy misztikus fogalom, hanem olyan emberekbõl álló közösség, akiken keresztül az ember megérzi az együtt érzõ, bátorító szeretetnek a melegét. Amikor az egyházra gondolok, emberek jönnek elém. Olyan emberek, akik tudatában vannak gyarlóságaiknak, de arra törekszenek, hogy életükön keresztül megtapasztalható legyen az, amit a templomban hallanak. Errõl tanúskodik az, ahogyan beszélnek, ahogy egymáshoz odafordulnak, ahogyan meg tudnak egymásnak bocsátani, ahogyan a békességre törekednek, ahogy a másik ember elfogadását igyekeznek gyakorolni személyválogatás nélkül.

Nagyon sokan az imádságot, a templomba járást, passzív dolognak tekintik. Sokan mondják, nem érek rá, mert sok dolgom van. De amikor jönnek a sorskérdések, és azokkal kell szembesülnie az embernek, akkor döbbennek rá, hogy igazából lelki tartás, belsõ lelki erõ nélkül számtalan dolgot nem tudunk feldolgozni, elhordozni.

Megtörtént, titokzatos, csodálatos eseteket említett meg a lelkész úr, melyek észrevételéhez belsõ látásra van szükség.

– Az Úr Jézus mondja: ha inni adsz a szomjazónak, ha felruházod a mezítelent, meglátogatod a beteget, elmész a börtönben lévõhöz, olyan, mintha velem tetted volna meg. Én ezt így éltem át egyik reggel, amikor Margit nénit mentem látogatni a kórházba: jaj de jó hogy jött, hozzon nekem egy pohár vizet – szólt hozzám a köszönés után. S amikor vittem neki a vizet, eszembe jutott, hogy éppen reggel olvastam: ha egy pohár vizet adsz a szomjazónak, olyan, mintha nekem adnád. Ennyire egyszerû.

– Ha én az Úristen elõtt képes vagyok leborulni, imádkozni, segítséget, bölcsességet kérni, meg fogom kapni – szól egy másik titok.

– De ehhez megint alázat, hit, bizalom kell Isten iránt. – De hogy kapom én ezt meg? – Kérdezzük gyakran. Egyikünk sem született ezzel a hittel, arról van szó, hogy ki teszem-e magamat Isten igéjének, a Szentlélek munkájának, vagy nem. Elzárkózom, vagy nyitott vagyok! Az a nagy titok ebben, hogy ki tudjam mondani azt is, hogy legyen meg a te akaratod. És ez nem könnyû!

A katonaság után 1972- 1977 között a lelkész úr elvégezte Budapesten a Teológiai Akadémiát. Az elsõ szolgálati helye a templom nélküli város, Dunaújváros és környéke, Kisapostag volt.

– Megrendítõ élettörténetekkel találkoztam ott. Láttam a három mûszakba járó emberek között hogyan szakadnak szét a családi kötelékek, hogy maradnak egyedül a gyerekek. Az egyik gyerek a nagyszülõvel itt, a másik az apával amott. Jártam házról-házra, látogattam a családokat, sokszor mondtam azoknak a gyerekeknek, akik a szüleikkel a hûtõmágnesen keresztül tartották a kapcsolatot, hogy add tovább édesanyádnak azt, amit itt tanultál. Ilyen módon próbáltam rajtuk keresztül közvetíteni az üzenetet azoknak a szülõknek, akik elcsigázottan értek haza a munkából. Hihetetlenül sokat jelentett számukra, ha a kisgyerek elmondta otthon a bibliai történetet a szüleinek.

Az átélt csodákról hosszú történeteket tudna mesélni Deme Dávid, most ragadjuk ki azt a dunapentelei református imaházban történtet, amikor csak egy asszony jött el a délutáni istentiszteletre. Az igehirdetés után ki akarta mondani az áment, de a néni nem engedte, hangosan folytatta az imádságot: Uram Istenem ebben a városban semmi más nem köti össze az embereket csak a központi fûtés vezetékrendszere. Mozdítsd meg a tõled elfordultak szívét, lelkét a közönybõl, a nemtörõdömségbõl, Ámen. Egy darabig szóhoz sem tudott jutni, ám két hét múlva mégis az történt, hogy 52 ember volt ott a teológus-napi istentiszteleten és két általános iskolás gyermeket kereszteltek.

– Számomra sosem volt kérdés, hány ember jelent meg az istentiszteleten. Ha egy ember volt, akkor egynek hirdettem az evangéliumot, ha 50 volt, akkor ötvennek. Aki nem volt ott, azért imádkoztunk. A magam módján mindig szeretettel igyekeztem közelíteni az emberek felé.

A házasságkötés után a feleségével, aki szintén elvégezte a teológiát, a Vas megyei Ostfyasszonyfán, majd Csöngén kezdték el a szolgálatot. Késõbb Uraiújfalu, Rábapaty, Vasegerszeg, Jákfa következett. Legalább öt istentiszteletet kellett tartaniuk vasárnaponként, természetesen a hittanórák sem maradhattak el. 1990-ben költözött a lelkészcsalád Kanizsára.

– Megnyíltak elõttünk az ajtók, a lehetõségek abban az idõben. Szívügyem volt az igehirdetés az istentiszteleti alkalmakkor, a személyes találkozás az emberekkel és a betegek látogatása a kórházban. Nagyon-nagy örömöt jelentett a gyerekekkel való foglalkozás és a hitoktatás. Nagyon szerettem énekelni, hisz a lelki ének megerõsíti az embert. Ugyancsak szívügyem volt az ökumené. Az ökumenikus imahetek kapcsán én kezdeményeztem, hogy induljunk el egymás templomaiba. Az általam kidolgozott ökumenikus liturgiát a testvérek örömmel elfogadták.

Hálával gondolok valamennyi gyülekezetre, ahol szolgáltunk. Három-négy év sem telt el Kanizsán, amikor hívtak volna Budapestre szolgálni, de nem mentem. Kötõdtem az itteni emberekhez, úgy tekintettem a gyülekezetre, mint a szûkebb családon túli nagyobb családra.

A három gyermekünk után Isten még megadott nekünk itt egy negyedik gyermeket, a Julcsi lányunkat, és megéltük, hogy a három gyermekünk már családos, és megadott 8 unokát. Valami csoda mindezt átélni.

A kitüntetés átvételekor Reményik Sándor költõ Azt mondják címû verse fogalmazódott meg bennem, melynek két utolsó sora így hangzik: „Ó barátaim, ha egy fénysugár a lelketekig hullt át lelkemen, nem enyém ez a fény, csak bennem jár, Istennek köszönjétek, ne nekem.”

Én egyszerû módon, az Istentõl kapott ajándékkal igyekeztem, és szeretném ezután is az Úrnak az üzenetét tovább adni, és készülni a földi élet utolsó szakaszára. Ezen az úton minden bizonnyal lesznek áldások és próbák is, mint ahogy vannak is. Eddig is Isten kegyelme hordozott, ezután is rábízom magam.

Bakonyi Erzsébet