A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének Zala Megyei Elnöksége több mint egy évtizede dolgozik azon, hogy a kultúra és a tudomány területén kiemelkedõ munkát végzõ személyek és közösségek tevékenységét a területi Prima Díjjal ismerhessék el. A 2016. évi díjátadó gálán a Zalagyöngye Táncegyüttes a Zalai Prima Díj mellett a közönségdíjat is elnyerte.

Az együttes vezetõjével, Tóth Istvánnal készült interjúnkat nemrégiben közöltük lapunkban. Ezúttal az egyik táncossal, Szakos Lillával beszélgettünk a tánc szépségeirõl, a mosolygás titkáról, a példaképekrõl, természetesen nem kihagyva az együttes-vezetõ személyét sem.

Hogy miért esett a választásunk éppen Szakos Lillára, arra egyetlen magyarázattal tudunk szolgálni. A Zalagyöngye fellépéseit látva szembeötlõ volt a természetes mosolya. Táncolhattak akár izzasztó kánikulai hõségben, vagy esõs, hûvös idõben az utcán, a tánc varázsa átsugárzott mozdulataira, arckifejezésére.

– Az utolsó pár évben sokaknak feltûnt, hogy én jobban mosolygok, vagy többet mosolygok – igazolta észrevételünket, s megjegyezte, talán az a baj, hogy miért az a furcsa, hogy az ember mosolyog, boldog és jól érzi magát. Miért nem ez a természetes. Tudom, nem könnyû az élet, de meg kell fogni a boldog pillanatokat. Egymás között azt szoktuk mondani, ez egy boldog pillanat, egy jó pillanat. Nagyon sokszor az ember a múltban, vagy a jövõben él, és nem a jelent éli meg. A tánc egy kicsit más, mert amikor az ember táncol, abban a pillanatban a zenének, a táncospárjának él. Az átlagkorosztály 40 év feletti, tehát egy-egy régebbi koreográfiánál nem kell gondolkodnunk a zenén, a táncon, arra is tudunk figyelni, hogy jól érezzük magunkat. Az ember szívbõl csinálja. Nagyon szeretjük egymást, és mindig elmondjuk magunkról, hogy egy baráti társaság vagyunk. Táncos társaknak hívjuk egymást, és mindig számíthatunk egymásra.

Ha valaki meg akar ismerkedni Lillával, azt szokta válaszolni, hogy nézze meg, hogyan táncol. Az ember az élete folyamán fölvesz különbözõ ruhákat, személyiségjegyeket, másként viselkedik a munkában, otthon, vagy a barátaival.

– Úgy érezzük, ha felvesszük a viseletet, akkor lehetünk igazán önmagunk! Ez a természetes közegünk. A tánctanulásban is nagy szerencsém volt, és hálás vagyok azoknak az embereknek, akiknek köszönhetem, hogy táncos maradtam. A ma kiskanizsai óvodában vezetõként dolgozó Németh Zoltánné Peti Ágnes Ági nénitõl már népdalokat, népi játékokat tanultunk, s édesanyám úgy keresett nekem iskolát, ahol táncolni lehet. Hat évesen kerültem be a zenetagozatos Zrínyi Miklós Általános Iskolába, ahol a legendásan szigorú Sztankovics Tiborné Györgyi néni volt a tanárom. Osztályfõnöki órán, technika órán, énekórán mindig táncoltunk, és sokat jártunk versenyre. Õ kezdte nekünk tanítani, hogy „mosolyogjál”.

Utánpótlás csoportunkat, a Szikrákat is tanítjuk mosolyogni. A kis keresztlányom nálunk táncol már, s õróla is megjegyezték, jobban mosolyog, mint az átlag. Meg is kérdezték tõlünk, hogy mi ezt gyakoroljuk otthon? – Nem kell neki mutatnom, mert ezt látja tõlem. De a mosolygás az élet más területén is segített. Ha az ember mosollyal, vagy egy kedves szóval old meg helyzeteket, lényegesen jobban jön ki belõle, mint egy negatív verbális vagy nonverbális kommunikációval.

A tánc mindig nagyon közel volt az életemhez. Akkoriban a Zrínyiben a 3. osztálytól hangszert kellett választani. Én a zongorát választottam, és ebben is szerencsém volt, mert a csupa kedvességet és szeretetet sugárzó Tálosi Péterné lett a tanárom. Nagyon sok Bartók, Kodály és Liszt darabot tanultam, és az egész iskolás koromat végigkísérte.

Õ volt a bizalmasom, és õ is sokat segített abban, hogy ezen a pályán maradjak.

– Mitõl marad valaki táncos?

– Nélkülözhetetlen hozzá a szülõi támogatás és a biztonság. Édesapám falun született, a dédnagymamám kerek szoknyás paraszt néni volt. Apukám sokat mesélt a gyerekkoráról, amikor mentünk a nagyszülõkhöz. Mivel hozzám nagyon kedves dolgok kötötték a néptáncot, ezért is volt könnyû mosolyogni gyerekkoromban. Most, hogy felnõttként ennyire feltûnõ lett a mosolygás, abban azt hiszem az is benne van, hogy tisztelem, szeretem és értékelem azt amit csinálok. Valószínûleg ez látszik a színpadon. Ez egy örökre szóló kötõdés.

Szinte minden táncos életében eljön egy olyan idõszak, amikor abbahagyja a táncot, de szerencsére hamarosan érzékelni kezdi a hiányát. – Hogy egyeztethetõ össze a munkájával a tánc?

– A kettõ összetartozik. Én minden pillanatban néptáncos vagyok, és minden pillanatban higiénikus. Mi itt engedjük ki a „gõzt”, mert mindegyikünknek nagyon komoly munkája van. Higiéniai szaktanácsadó vagyok egy fertõtlenítõ szereket gyártó cégnél. Foglalkozok értékesítéssel, elõadásokat tartok a higiéniáról, ami komoly odafigyelést és kitartást kíván az embertõl. Nagyon sokat utazok, koncentrálok, tárgyalok, bár érdekes, hogy üzleti kapcsolataim nagy része is a „néptáncból” származik.

Demokratikusan mûködik az együttes – vallja Lilla, aki vezetõségi tag lévén kiveszi részét a szervezõmunkából is. Attól függetlenül, hogy „Csonti” a vezetõ, és õ dobja fel az ötleteket, õ mondja el a gondolatait, amit meg szoktak beszélni, 90 százalékban az õ gondolatmenetére hagyatkoznak. S hogy melyik a kedvenc tánca, arra némi gondolkodási idõ után válaszol.

– Most a magyarbõdi táncok, nagyon szeretem a viseletét, a kultúráját, a tercelõs népdalait, illetve amit elõzõleg tanultunk, a kisszekeresi táncok. Mégpedig azért, mert közel van ahhoz a Nyíregyháza mellett található céghez, ahol dolgozom, és a kollégáim küldtek nekem képeket a nagyszüleik ruháiról, hajviseletérõl, hogy minél archaikusabban adhassuk elõ a táncot és így nagyon kedvessé vált számomra, de a szívem csücske, az örök kedvenc a kalotaszegi tánc a nõiességével, légiességével. Szerintem a kalotaszegi viselet a leggyönyörûbb magyar viselet. És a vidék is gyönyörû. Szépen lehet táncolni a forgós és forgatós táncokat és szeretem az eltérõ ritmikájú táncokat. Azért a zeneiskolának a nyoma, a Kodály-módszer, a Bartók-Kodály által feldolgozott népdalok mindig ott csengnek az ember fülében. Még tizenévesen jártam Kalotaszentkirályon, és elvarázsolt az a vidék, az emberek hozzánk állásása, ahogy szívvel lélekkel fogadtak bennünket, és szinte az utolsó ételüket megosztották velünk.

Ha kisebb lelki-válság, vagy bármilyen probléma elé kerül Lilla, szívesen utazik Erdélybe, ahol az ember lelke, identitása a helyére kerül, és tudja, hogy mi a fontos, és mik az igazi értékek. A döntéseiben sokat segítenek ezek az utak.

Bakonyi Erzsébet