Az 1956-os forradalom Nagykanizsán is népmozgalmat váltott ki. Az események kronológiájával és személyeivel jórészt tisztában vagyunk, de még ma is, ötven év után is vannak fehér foltok, mert az elhallgatások és elhallgattatások reflexei még ma is mûködnek.

1956. október 26-án az esti órákban a tüntetõk egy csoportja a Magyar Dolgozók Pártja székháza (ÁVH-épület, volt Kreiner-villa) elé vonult és fegyvereket követelt. A karhatalom ekkor a tömeg közé lõtt. A sortûzben Skerlák Józsefné életét vesztette. A lövöldözésnek tizennégy sérültje volt.

Az Új Zala (1956. október 28.) címû újság híradása alapján: Kocsis József, Ungor Károly haslövést kapott, Balázs László tüdõlövést. Ugyancsak súlyosan sérült Tóth Mária, Marcs Ferenc, Horváth Ferenc, Korotki István. Könnyebb sérülést szenvedett Ács István, Samu György, Mocsári Ferenc, Horváth János, Godina László és Tóth Iván. A híradás szerint Ungor Károly „gimnazista” tanuló haslövést kapott és november 1-jén belehalt sérüléseibe.

Vajon kik voltak õk: az áldozatok?!

A volt Károlyi-kert, mai nevén 56-os emlékkert szélén álló 1956-os kopjafa minden áldozatra emlékezik. Tudjuk, „cáfolhatatlanul csak a hõsöknek és a mártíroknak van igazuk” (Nagy Gáspár), de a mai napig hiányosak az információink. Például Ungor Károly esetében a Batthyány gimnázium nevében kötelességünknek éreztük, hogy utánajárjunk: ki volt Ungor Károly „gimnazista tanuló”?! Kötelességünk, hogy méltó módon megemlékezzünk a tevõleges és az ártatlan áldozatokról is!

Hamar kiderült, bár anyakönyveinkben nincs nyoma: Ungor Károly nem a gimnáziumba járt. ’56 Zala megyei kronológiája és személyi adattára (Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2004) címû értékes kötetben még így szerepelt. A 2006-os kanizsai szónoki beszédekben is így titulálták még a visszaemlékezõ kortársak is. Szentpéterúri fiatalember volt, ott temették el, egy fakereszt és sírja emlékeztet az ártatlan hõsök tiszteletére a szentpéterúri temetõben. Ennek a halottvizsgálati bizonyítványnak volt nyoma a Történelmi, emberi sorsok, sírhantok címû kötetben. (Nemzeti Pantheon Alapítvány, 2001, I-II.) Schandl Piroska helytörténeti kutató jóvoltából.

Az október 23-i ünnepre készülve a napokban aztán sikerült elõrelépni. Megtaláltuk Ungor Károly nyomát a Zsigmondy Széchenyi Szakképzõ Iskolában az anyakönyvben és a naplóban. Ungor Károly második osztályos szobafestõ ipari tanuló volt az M. T. H. 406. számú Helyi Ipari Iskolában (Nagykanizsa, Rozgonyi u. 25/a). 1940. április 14-én született, édesapja Ungor Mihály, molnár volt. Lakása a tanulóidõ alatt: Rozgonyi u. 25/a. Gyakorlati oktatási helye: Építõipari Szövetkezet, Kinizsi utca 17. Osztályfõnöke Nagy Józsefné történelem szakos tanárnõ volt. Megsebesülése napján, 1956. október 26-án, pénteken az utolsó órája osztályfõnöki óra volt, az utolsó elõtti pedig történelem. Erre a naplóban a bejegyzés címként ez volt: A forradalom gyõzelme. Elvileg 1848-at tanultak, de valószínûleg a valóság behatolt a történelemkönyv lapjaira… Mûhelymestere Tölgyesi János. Padtársa Opicz Sándor, késõbbi szakoktató volt. Barátja, akivel este moziba ment – s állítólag így keveredett a lövöldözésbe – Kovács József volt, aki már meghalt. Szerény, csendes, halkszavú fiatalemberként emlékeznek rá. Példás magatartás, jeles gyakorlati ismeretek és közepes általános tanulmányi elõmenetel van a bizonyítványában.

A halottvizsgálati bizonyítványában ez áll: Utcai lövöldözésben sérült meg. A halál ideje: 1956. november 1. 23 óra.
Az iskolai anyakönyvi lapján ez van: Az ellenforradalmi események alkalmával sebesülésébe belehalt. 1956. XI. 2.
A sírján ez olvasható a szentpéterúri köztemetõben: Itt nyugszik Ungor Károly. Élt 16. évet. Megsebesült 1956. október 26-án. Megnyugodva Isten akaratában meghalt november 1-én. Örökké gyászolják szeretõ szülei és testvérei.

Furcsa, hogy az elmúlt ötven év hogy eltakarta ezeket a történéseket. Az az érzése az embernek, hogy az 1956-os eseményeket néha nehezebb felderíteni, mint a még régebbi történéseket. A dolgok helyretétele és a méltó emlékezés pedig azt kívánja, hogy tisztelettel és tisztességgel emlékezzünk meg a régmúlt hõseirõl és ártatlan áldozatairól. Ez kötelességünk, ez örök emberi törvény.

Nagykanizsán büszkék lehetünk arra, hogy 1956 kapcsán van mibe fogódzkodnunk, van mire emlékeznünk: a helyi történések, a DKG dolgozói, a gimnazisták, Orbán Nándor, dr. Lékay Gyula, dr. Paizs Ferenc, a Csittvári Krónika...

Érdekes, felemlegethetõ és újra felfedezhetõ momentum volt, hogy az akkori Irányi Dániel Gimnáziumban (mai Batthyány-gimnázium) egy nagyszabású gyûjtés és segélyakció történt a Diákszövetség összefogásával az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium diákjai számára, akik „a budapesti forradalmi események következtében elárvultak, illetõleg ellátatlanok lettek”. Így egy osztályra való budapesti diákot hoztak el Nagykanizsára az 1956-57-es téli szünetben, hogy fájdalmukat enyhítsék. Közel tízezer forint gyûlt össze a gimnáziumból és a városból öt-tíz forintjával erre a nemes célra. Ez akkoriban bátor és szép tett volt.

Tavaly ilyenkor avattuk iskolánk bejáratánál a forradalomban részt vállaló elõdeinkre emlékeztetõ bronztáblát. A Polgári Kanizsáért Alapítványnak köszönhetjük ezt a táblát. A hagyomány, tudjuk, folytatódik: október 30-án a Vasemberházon avatnak táblát. Ez az akkori Szabadság tér közepén állt szovjet katona szobor ledöntõire emlékezik. Erre rímelnek Kiss Dénes költõ, egykori kanizsai gimnazista szavai: Utódai a mártíroknak, mi döntsük el a holnapunk!

1956 örök tanulsága, hogy nem szabad félni. S vannak örökifjú hõsök, akik példaképekké is válhatnak, mert fiatalos lendülettel széttörték az agyunkat és a szívünket nyomasztó félelmet. Ungor Károly nem volt hõs, de ártatlan áldozatként ötven év elmúltával, talán már példa lehet arra, hogy a dolgok mindig kiderülnek, hogy a fájdalmak is kitisztulhatnak. Ungor Károly sebe talán mára már tisztulóban van. Talán vannak még kortársak, akik emlékeznek a részletekre, mert az emlékezet csak a dolgok kimondásával és leírásával lehet precíz.

Ezért kérjük a sajtó nyilvánosságán keresztül is, aki több információval bír Ungor Károlyról, vagy az 56-os kanizsai események tizennégy sérültjérõl, az jelezze a Kanizsa Dél-Zalai Hetilapnak, ahol további oknyomozás történik.

Talán nem véletlen, hogy az idén a kanizsai városi ünnepséget az a Zsigmondy-Széchenyi Szakképzõ Iskola adja, mely elõdjének tanulója volt Ungor Károly is...

Emlékezzünk tisztelettel a hõsökre és az áldozatokra! Nem szabad feledni a fénylõ arcokat!

Balogh László