A sánci Szilágyi családban február 2-ig, Gyertyaszentelõ Boldogasszony napjáig sosem bontják le a karácsonyfát. Az utcáról is látszó színes égõi mindaddig világítanak, amíg a tûlevelek bírják a szoba melegét.

A két fiú, a 26 éves Gábor, és a 28 éves Lajos csak be-be lép a nagyszobába, és elvesz néhány szem szaloncukrot a kis asztalra helyezett tányérról. Kiskorukban sem merték mindjárt leszedni a cukrot, a habkarikát a fáról, mert féltek, hogy a Jézuska visszaviszi.

Most már nehezebben tudnak ellenállni az édességnek, de megszokták. Édesanyjuknak, Tercsinek sosem tetszett az ágakon üresen mozogó szaloncukor-papír látványa. – Pedig ha lazán hagyják, és ügyesen csavarják meg a papírt, nem lehet észrevenni, hogy nincs benne cukor – vetette közbe halkan Lajos, a férj.

Vasárnap délután fölment a család a szõlõhegyre körülnézni, hogy nem okozott-e valami kárt a havazás, a hideg, s hazaérve jól esett egy kicsit megpihenni a karácsonyfa mellett.

A fa feldíszítése jó ideje a fiúk dolga. December 24-én, miután elvégeznek vele, kimennek a temetõbe és a nagyszülõk sírjára is visznek fenyõágat, díszeket és mécsest gyújtanak. Elbeszélgetnek egymással egész nap. Amire elkészül a vacsora, indulni kell az éjféli misére. A templom szinte a kertek alatt van, néhány percre a házuktól, és korán, este hét órakor kezdõdik mostanában a szentmise. Vacsora után pedig, ugyanúgy mint régen, körbeüli a család az ezüst színben pompázó karácsonyfát. Elõkerülnek az ajándékok, az emlékek a régi karácsonyokról, amikor még Teri mama tanítgatta a gyereknek a Menybõl az angyalt.

A fa lebontása már Tercsi dolga lesz, de a karácsonyfa fényt, békességet hordozó ereje még a háziakkal marad egy ideig…

Bakonyi Erzsébet