Harminc éve, január elején, a hó fogságába került Nagykanizsa. Az akkori havazás, amelyhez fogható csak kevés volt az elmúlt évtizedekben, sokak számára emlékezetes marad.

Az élet nem állt meg, igaz egy kicsit lelassult, de mindenki tette a dolgát – így emlékszik vissza a harminc évvel ezelõtti havária helyzetre Berke László. A kanizsai rendõrkapitányság vezetõ-helyettese ’87-ben baleseti helyszínelõként dolgozott.

- Úgy emlékszem, a délutáni órákban kezdett esni a hó, estére pedig szinte leállt a közúti közlekedés. Érdekessé vált a város, hiszen a gépjármûforgalom hiánya miatt - egy korábban katonai terepjáró által vájt nyomon - libasorban igyekeztek munkába az emberek a Balatoni út közepén. Vadregényes, de egyben megterhelõ volt ez a pár nap, hiszen a mentésben és az ellátásban részvevõk sokszor az erejüket megfeszítve tettek meg mindent, hogy a lakosság megfelelõ ellátáshoz jusson. Nem volt pánikhelyzet, az emberek tudomásul vették, hogy tél van. Emlékszem például arra is, hogy 1981-ben szintén katonai jármûvek hordták az élelmiszert. Most ebben a felgyorsult világban nehezebben viselik az emberek az ehhez hasonló helyzeteket, mert hozzászoktak, hogy A-ból B-be azonnal eljutnak. Harminc éve egymást segítve, türelmesen vészelték át a nagy hóhelyzetet.

Akkoriban Varga Gyula autóbuszvezetõként dolgozott egy idegenforgalmi vállalatnál. A szakmában eltöltött négy évtized alatt jó néhány téli kalandot átélt.

- Abban az idõben még álmodni sem mertünk olyan modern technológiákról, mint amilyenekkel a mai buszokat felszerelik – magyarázza. – A jó öreg, farost-világban bizony nem egyszer elfagytak a rendszerek. Mi magunk közt csak úgy mondtuk: odakocsonyásodott az üzemanyag. Megesett olyan is, hogy az egyik utas világított nekem, amíg én a szûrõket bontogattam.

Az 1987-es nagy havazás mûszak közben érte a buszvezetõt, aki épp egy külföldi útról tartott hazafelé. Húsz órája vezetett már, amikor jött a telefon: a hóátfúvások miatt elakadtak a járatok Rigyácnál, fel kellene venni az utasokat…

- Emlékszem: Letenye irányában az esti órákra hatalmas torlódás alakult ki, hiszen mindenki sietett volna haza a munkából – idézi fel a történteket. – A jármûvek viszont egyszerûen fennakadtak a hóbuckákon. A honvédség lánctalpasokat küldött ki, amik ugyan az egyik oldalról teljesen letolták a havat, ám abból óhatatlanul jutott a másik sávra is, az ott veszteglõ autók így még inkább a hó fogságába kerültek. Ezzel szemben én – a már letisztított úton – fiatalos hetykeséggel gördültem rá a rigyáci tetõre, ahol aztán felvettem az utasokat – meséli nevetve. – Mondanom sem kell, úgy fogadtak, mint egy igazi hõst…

Az összeállítást készítette: Nemes Dóra, Vuk Anita