A címbéli mondattal köszöntik egymást évrõl évre január 22-én az egyik mûvelõdési intézmény munkatársai. Közeleg a Himnusz születésnapja, ennek apropóján kérdeztünk kanizsaiakat arról, számukra mi képviseli a magyar kultúrát.

Szokol Benjamint, a Kanizsa Táncegyüttes tagját annak idején a szülei íratták be néptáncoktatásra. Az akkor kilencéves fiú – ahogyan kortársai többsége – fenntartásokkal fogadta, hogy ezentúl táncolnia kell. Vizeli Dezsõ csoportjában azonban olyan jó társaságba csöppent, hogy csakhamar új barátokra, és végül egy új szenvedélyre talált: az elmúlt tíz évben ugyanis a néptánc az élete része lett.

– Ha a többiekkel ellátogatunk egy falunapi rendezvényre, és meghalljuk, hogy valaki hegedül, mi azon nyomban táncolni és énekelni kezdünk – úgy ahogy vagyunk, utcai ruhában és cipõben. Az emberek pedig jönnek és nézik, hogy mégis mi történik – mondja. – Mostanában különösen megszerettem az erdélyi legényes táncokat, amikor szabadon improvizálhatok. Ilyenkor egy kis virtuskodás is belefér, persze nem öncélúan. Megmutatjuk, ki mire képes, tudunk-e olyan lépéseket, motívumokat, amilyeneket más nem? Így lehet életben tartani a néptáncot, hiszen gondoljunk csak bele: ha egy ötven évvel ezelõtti tánc soha nem változna, igen nagy bajban lennénk, mert az azt jelentené, hogy kétgenerációnyi érték a semmibe veszett.

A fiatalember szerint a magyar kultúra pillére mindaz az érték és tudás, amelyet az elõdöktõl megörököltünk.

- Még kisgyerek voltam, amikor a dédapám meghalt, de a táncos csizmáját és a bõgatyáját azóta is õrizzük – meséli Benjamin. – Emlékszem, ahogy kint, a konyhában fonta a kosarat, én meg mellette futkároztam. Úgy érzem, nem tehetek másképp, mint hogy hasonló úton járok, mint õ. Nincs kifogásom a modern táncok ellen, de elõször mindenkinek a saját népe hagyományaival és kulturális értékeivel kellene megismerkednie, mert azokból lehet építkezni.

Habjánecz Györgyné, a HSMK Pöttöm Kuckójának gyermekfelügyelõje azt mondja, már gyerekkorban, a szûk családi körben eldõl, ki mennyire lesz felnõttként nyitott a kultúrára.

– Én például a mai napig élénken emlékszem arra, amikor óvodáskoromban elõször elvittek a Festetics-kastélyba – idézi fel Erzsébet. – A szüleim szerették volna, ha minél több mindent megtudok a világról, ennek érdekében nagyon sok helyen kirándultunk, és – amit sajnos ma sok családnál hiányolok – rengeteget beszélgettünk mindenfélérõl. Édesapám mindig arra intett: hasznosan töltsem el az idõmet, én pedig azóta is erre törekszem.

Ha szabadideje engedi, Erzsébet sokat olvas – olykor, a Mura-menti származására való tekintettel horvát nyelvû könyveket –, valamint színházi és komolyzenei elõadásokra jár.

– Én magam is szeretek énekelni, alkotni, de azt is látom, hogy egy mûalkotás befogadása legalább akkora örömet tud szerezni, mint magának a mûvészetnek a mûvelése. Ezt onnan tudom, hogy életem egyik legmeghatározóbb élménye az volt, amikor gimnazistaként hallhattam Simándy Józsefet Bánk bán szerepében. Miatta szerettem meg az operát, és azóta is õ a mérce számomra. Ha a magyar kultúra napjáról kérdeznek, nekem ez az elõadás és ez a mû jut eszembe, hiszen még ma is értéket közvetít.

Nemes Dóra