Az 1956. október 23. eseményeire való emlékezés évrõl-évre szimpla kronológiává, egyfajta helyi leltárrá silányul, melynek során újra, meg újra felidézzük e nap kanizsai vonatkozású történéseit. Azt, hogy 26-án az esti órákban tüntetõk egy csoportja a Magyar Dolgozók Pártja székháza (ÁVH-székház) elé vonult és fegyvereket követelt. A pánikba esett karhatalom ekkor a tömeg közé lõtt. Minden évben felidézzük, hogy a rémülettõl ropogó sortûzben egy asszony, Skerlák Józsefné életét vesztette. Ha a történetíró alapos, néha arról is szó esik, hogy a lövöldözésnek tovább tizennégy sérültje volt. Az 1956. október 28-án megjelenõ Új Zala címû újság híradása azonban nem csak egy halálos áldozatról tudósít. A cikk szerint Ungor Károly „gimnazista” tanuló haslövést kapott és néhány nappal késõbb, november 1-jén szintén belehalt sérüléseibe.

Ahogy Marton István polgármester is utalt rá ünnepi beszédében: a „csendes, szerény” fiatalember valahogy a feledés homályába merült, pedig õ is a kommunista rezsim áldozata volt. Utóbb az is kiderült, hogy Ungor Károly „gimnazista” nem az Irányi Gimnáziumban tanult, hanem az M. T. H. 406. számú Helyiipari Iskolában, a mai Zsigmondy-Széchenyi Szakképzõ Iskola elõdjében.

Ez a halk szavú fiatalember szerencsétlenségére éppen a moziba igyekezett egyik barátjával, amikor kitört a lövöldözés. A fiú, aki rossz idõben volt rossz helyen, halálos haslövést kapott. Nem volt tehát forradalmár, nem akarta megdönteni a rendszert, talán csak egy jó filmet szeretett volna megnézni ezen a délutánon.

A Károlyi-kertben, a mai ’56-os Emlékkertben egy kósza lövés vetett véget Ungor Károly filmjének – amelyben azonban õ volt a fõszereplõ. Ungor Károly ma a szentpéterúri temetõben nyugszik. Rokona már nem él a faluban.

Rejtély, hogy mi, kanizsaiak eddig miért feledkeztünk meg a szabadságharc és forradalom második nagykanizsai áldozatáról.
Ötven évig csend fedte Ungor Károly halálát. Éppen itt az ideje, hogy az õ neve is elhangozzék akkor, amikor megemlékezünk a kommunizmus áldozatairól.

Róla is szóljunk néhány jó szót, akinek a halála éppen olyan csendes volt, mint az élete.

Horváth Attila