Állj fel újból, néma város! Mennyi kín kell még? Álmaidból, néma város, mennyit adsz fel még? – Gergely Éva felvételrõl szóló altja érinthette meg azok szívét, akik részt vettek és virágot helyeztek el az ’56-os Emlékkertben az összefogás, a bátorság és a szeretet gyõzelmét ünnepelve. - Ha soha többé nem énekelhetnék, akkor is az október 23-i, (fõvárosi) Erzsébet téri ünnepség miatt már megérte színpadra lépnem. – emlékezett Vizy Márton dalára, az elsõ alkalommal 2002. õszén énekelt Néma városra a Kanizsán is járt elõadómûvész.

Cseresnyés Péter alpolgármester október 22-i beszéde, melyet a polgári oldal hagyományos, elõesti megemlékezésén mondott, számos továbbgondolásra serkentõ mondatot tartalmazott. Mint a tóba dobott kavics, melynek nyomán továbbgyûrûzik a víz… „Az események méltósága és az emberi sorsokra gyakorolt hatása miatt nehéz méltó beszédet mondani 1956. õszének eseményeirõl.” - kezdte beszédét a Fidesz országgyûlési képviselõje. Eszünkbe jut Camus eléggé nem idézhetõ felsóhajtása: Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. Majd a szónok emlékeztetett: „A kommunista diktatúra mintegy 100 millió ember életét követelte. Forradalmunkról az egész világ tudott. És sokan voltak, akik nem értették. A nyugati baloldali értelmiségiek, akiknek fogalmuk sem volt a kelet-európai szovjet zónák nyomoráról: a parasztok kizsigerelésérõl, a kötelezõ beadásokról, a kötelezõ begyûjtésekrõl, a recski táborokról, a hihetetlen szegénységrõl és nyomorról, a véget nem érõ pártgyûlésekrõl, a Szabad Nép félórákról, az önkritika gyakorlásáról, a besúgásokról, az ÁVH-ról, a párt öklérõl, a fekete autóról, a letartóztatásokról, a kitelepítésekrõl, az egy szál lódenkabátról, a bezártságról, az aknazárakról, a sivár üzletekrõl, a büdös ételgyárakról, az ehetetlen, ragacsos kenyerekrõl, a parasztpolgárok kulákká nyilvánításáról, az arisztokrácia és a valahai nemesség földönfutóvá tételérõl, megalázásáról, az életszínvonal folyamatos zuhanásáról és a mindent elborító hangos és alattomos terrorról.” És hányan vannak ma is, e hazában – fiatalok és idõsebbek egyaránt – akiknek fogalmuk sincs minderrõl? Akik valamiféle álomvilágban, illúzióban élnek közelmúltunkat (és jelenünket) illetõen? 

Bár ma már annak nevezhetjük forradalmunkat, ami, a szónok keserûen kellett feltegye a kérdést: „Hogy mégsem vagyunk igazán felhõtlenül boldogok? Nem vagyunk, és ki kell mondanunk, hogy a mai áldatlan politikai közállapotunkért felelõs az utána következõ harminc év.” Majd számbavette a megtorlás módszereit, s azt, aminek következménye máig ható: „Rászokatták az embereket a hazudozásra, a sunyításra és a képmutatásra. És az ebbõl fakadó, az embereket megvásárolni szándékozó politikai akarat oda vezetett, hogy nem csak a forradalom utáni korszak, hanem napjaink is régi berögzõdéseket, újra felismert szólamokat és cselekedeteket mutatnak. Mi folyik itt? Hazugságok ipari méretû termelése, a hatalom eloldása az ellenõrzés pányvájáról, sutba hajított felelõsség, intézményesített korrupció, maffiamódszerek. Demokrácia deficittel mûködõi többpártrendszer, szociális válság, tömeges elszegényedés, munkanélküliség, eladósodás, kiszolgáltatott magyar gazdaság. Dobra vert ország. A független, szabad élet elfojtása, amerre csak nézünk. Adókkal megfojtott kisvállalkozások, sorsukból kilábalni képtelen, máról-holnapra élõ kiszolgáltatott kisemberek, tíz körmével hiába kapaszkodó, süllyedõ polgárság. Nincstelenné, kiszolgáltatottá tett emberek, akik nem mernek felszólalni és kiállni az igazukért, mert a hatalomtól függ a másnapi megélhetésük. Hiába a NATO és uniós tagság, ez nem a Nyugat, és nem a XXI. század. Ez a keleti élet, és a múlt század, amit húsz év óta próbálunk magunk mögött hagyni, de újra és újra elér, körülfon és visszahúz bennünket.
Olyan történelmi egységet kell kialakítani, amely véget vet az ámokfutásnak, amely gátat vet a gátlástalanságnak, és amely elvezethet a rendszerváltáskor elmaradt felemelõ megtisztuláshoz is.” – zárta beszédét Cseresnyés Péter, bele nem törõdésre, fel nem adásra kérve hallgatóit.

P.J.

(További képek a galériában)