Van, aki ötven év után is emlékezik iskolaigazgatójára, mert azt mondta: - Lehet, hogy nincs autóm, de ha a kerékpárról leteszem a lábam, magyar földre teszem le. Mondhatja-e erre bárki, hogy mindez nem a magyar kultúra része?

Karácsony elõtt hallottam a Kossuthon egy 100 évvel ezelõtti Tömörkény írást: hogyan választ talicskát vásárlás elõtt egy kubikos? Arányok, súlyelosztás, kerék pörgése, csomók megállása és így tovább - mi mindent mérlegel, milyen legyen „kenyérkeresõ kedves társa”. Ez jutott eszembe minap, mikor a magyar kultúra napjára hívó hirdetményeket olvastam.

Sokszor el vagyunk tévedve, ha kultúráról beszélünk. Pár példával érzékeltetném, mit hiányolok.

Gyakran olvassuk: Nagykanizsa vízkezelõ nagyhatalom. De mit tudunk konkrétan, mit csinál egy vízkezelõ? Sokan szeretik a „Hogyan mûködik?” típusú kisfilmeket. Mégis sok cikk csak karcolja a valóság gazdagságát, címszavakat közöl. Ám nem szól konkrétan, pedig közérthetõen is lehet érdeklõdést kelteni, azt kielégíteni. És tovább, bármely szakmához… Csak a Kisinas tábor résztvevõi értesülhetnek minderrõl?...

Hogy van édesanyád? – kérdezte kedvesen egy asszony a másikat. Ha nyitott füllel jár az ember, számlálhatatlan szívderítõ mondatot hall. – Milyen gondos vagy! – csodálkozott rá édesanyja az áruházban kisfiára, aki gyors mozdulatokkal tett rendet a polcon. De a nyitott szem sem árt: látni olyan hólapátoló gyereket, aki élvezi a munkát, sõt, nem elégszik meg félmunkával: teljesen fel akarja kaparni a jeget.

Folytatom példáimat, de közbevetõleg tisztázom: mindez - véleményem szerint – igenis a kultúra része. Aki szereti a definíciókat, annak így mondom: kultúra mindaz, ami emberré tesz minket. Magyar kultúra pedig az, ami magyarrá. És az európai, keresztény kultúra? A veszélyeztetettség ráébreszthet minket: amit magától értetõdõnek vettünk, bizony, megvédendõ. Fiatalasszonyok sorolták szeptemberben: A nõiesség, anyaság és karrier együtt./A karácsonyfa./A strand, a Balaton és a bikini./Egy pohár bor./A szüreti mulatság. A Fiatal Családosok Klubjához csatlakozó kanizsai, fiatal édesanyák egy paravánon szemléltették mindazt, amit meg szeretnének óvni. Egyszerû, az életünkhöz tartozó szavak: Nyíltszíni puszi a barátomnak./ Nõk szavazati joga./ Disznóvágás./ Mikulás, karácsony./ Egy baráti mosoly.

És nem csak híres emberekkel érdemes beszélgetni. Örülök, hogy a Kanizsa már elsõ megújult számában idézett egy nagymamát: „Akkor nem voltak így túlöltöztetve, de azért csak felnõttek”. S hogy mennyit tanulhatunk az idõsektõl! Van, aki hegyi szomszédja bölcsességét idézi, mert a cölöpök leásásakor tempósan dolgozott, s intette õt: Lassabban, András! A végén egyszerre értek ki, mert nem fulladt ki, nem kellett megpihennie. Más nagyapját nem felejti: elvesztette fiát a Donnál, de nem átkozódott. Nem volt könnyû élete, de hálát adott és dicsõítette az Istent. Van, aki ötven év után is emlékezik iskolaigazgatójára, mert azt mondta: Lehet, hogy nincs autóm, de ha a kerékpárról leteszem a lábam, magyar földre teszem le. Mondhatja-e erre bárki, hogy mindez nem a magyar kultúra része?

Zala a jóság földje– fogalmazott tapasztalatból egy Vas megyébõl származó plébános. A hajdani pölöskefõi atya, Markó Imre Lehel pedig ezt írta egy tanítványának: „A te utad a te falud”.Egy város sem nélkülözheti térségét, benne a józan, összetartó, dolgos falut.

Igen, kanizsaiként is fedezzük fel egymásban mindazt, ami gazdagít minket.

Papp János

A szerzõ a Nagykanizsai Polgári Egyesület elnökhelyettese

A cikk a holnap megjelenõ Kanizsa Lokálpatrióta Hetilapban lesz olvasható.