A délvidéki több tízezer áldozat közül az egyik Kiss Tibor volt, akit 1944 októberében egy verbászi temetésrõl hurcoltak el és lõtték agyon. Szeretetettel köszöntöm közöttünk Kiss Tibor unokáját, Magdolna asszonyt. – simogatta meg a kiállítás megnyitó moderátora a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványt vezetõ Cseresnyésné Kiss Magdolnát. A tárlat február 23-ig látogatható a könyvtár nyitvatartási idejében.

Hogyan éltek: imádkoztak, dolgoztak, szerettek, örültek és sírtak a magyarok Bácskában, Bánátban, a Drávaszögben és a Szerémségben századokon át? Paulik Flóra érzékeltette délvidéki népdalcsokrával, még elõbb a Magasan áll a Golgota ormán csókai népénekkel. Városunk önkormányzata már jó ideje együttmûködik a Nagykanizsai Polgári Egyesülettel, amely civil szervezet a kommunista diktatúrák áldozatairól évrõl évre középiskolás vetélkedõt rendez. Ezért dr. Bank Barbara, a Délvidéki magyar Golgota 1944-45 kiállítás szerzõje két kattintással feltöltötte az egyesület Facebook oldalára a vetélkedõ feladatlapját, melynek helyes kitöltése csak a tablók figyelmes tanulmányozása után lehetséges. A kiselõadóban Balogh László, a Humán Bizottság elnöke mondott köszöntõt:

A nemzeti szocialista és a kommunista rémtettek egyformán elítélendõek, nem alkalmazható kettõs mérce. Az antifasiszta Tito partizánjai semmivel sem voltak különbek a náciknál. Egy hónap múlva lesz városunk vendége mai témánknak, az 1944-45-ös délvidéki magyarirtásnak elsõ, elkötelezett, mintegy emblematikus kutatója, Matuska Márton. Amikor közel harminc éve elsõ könyvét megírta, õ is szembesült ezzel a kettõs mércével. A kötet bevezetõjében idézett is egy ellenvetést:

- Mit akarsz ezzel a témával? Minek írod meg? – Õ felsorolta azokat a bûntetteket, melyekrõl bõségesen esik szó. - Azokról nem kérdezted meg, ki írja, mi célból? – tette föl a kérdést. - Ezt meg még most sem kell feszegetni? – folytatta. - Járjunk azzal a bûntudattal, hogy mi rosszabbak vagyunk minden népnél, mert nekünk legfeljebb vétkeseink vannak, áldozatainkat pedig, ha voltak is, tapintatosan elhallgatjuk? Viseljük a kollektív bûnösség tudatának elviselhetetlen terhét, és tanakodjunk, hogy a magyarok között miért olyan nagy az öngyilkosok száma? Már szaporodni sincs kedvünk! Érdemes egy ilyen népnek?

Ezért mindazok a kutatások, könyvek, kiállítások, amelyek bontják a hallgatás, az elhallgattatás falát, többszörös értékkel bírnak.

Antigoné óta örök emberi parancs megadni halottainknak a méltó végtisztességet. A bûn ugyanis nem akkor teljesedik be, amikor azt elkövetik, hanem akkor, amikor azt elfelejtik. Igaz mindez a kollektív bûnösség elve alapján elkövetett XX. századi bûnökre is; igaz azok áldozataira és vétkeseire egyaránt. Ez az oka annak, hogy míg a vétkes leginkább felejteni akarja, az áldozat mindig emlékezni akar a bûnre.

Egyben gyógyítják a nemzeti kisebbrendûségi érzést, a „mi rosszabbak vagyunk minden népnél” elõbb idézett megrögzöttségét is. Ennek a gyógyulásnak – ha apránként is - már tapasztaljuk jeleit. Népünk valóban „emelkedõ nemzet” lett, hatvan évvel a magyar szabadság éve után újra példát adunk Európának. Hazánkat sokan irigylik a biztonságért és békéért, a szókimondó, a polgárok akaratát érvényesítõ politikáért, az egyre javuló gazdasági, foglalkoztatási adatokért. Magyarország dolga az, hogy meghatározza saját érdekeit, pozícióit. Kommunista kérdésfeltevés az, hogy kinek az oldalára kell állni. Nekünk azt a kérdést kell feltenni, mi a magyar érdek. Így, az új esztendõ elsõ hónapjában jó szívvel kívánom, hogy ez a nemzeti önérdekelvû gondolkodás jellemezze jelen és jövendõ éveinket.

A Nemzeti Emlékezet Bizottság tagja, Bank Barbara történész 30 perces elõadásában a lehetetlent kísérelte meg: összefoglalni, mi minden történt az 1944-45-ös magyarirtás során. Matuska Márton mellett egy másik újvidéki, dr. Gál György kezdte a kutatásokat a 2., elhallgatott razziáról, az õ írásából idézett. Minden népirtást gondosan megterveznek. – folytatta. – És a katonai mellett legalább olyan fontos az ideológiai megalapozás. Vasa Èubriloviæ megírta: „meglehet, soha többé nem nyílik ilyen lehetõségünk, hogy etnikailag tiszta államot teremtsünk magunknak.” (A kisebbségi kérdés megoldása az új Jugoszláviában, 1944. október) - „Ha a Bácskából 200.000 magyart eltávolítanánk, megoldanánk a magyar kisebbségi kérdést.” – idézte. Ivan Rukovina tábornok partizánjai csak végrehajtották, amit már kitaláltak. – mondhatnánk. A történész ezután ismertette, a gyûjtõtáborok létrehozásával , vagyonelkobzással hogyan igyekeztek biztosítani a szláv többséget. – Gyengébb idegzetûek ne figyeljenek. – figyelmeztetett, mielõtt községenként sorolta a középkorba illõ kínzásokat. tisztázva, az internálótábornak nevezett járeki valójában haláltábor volt. Az „Akiknek sem bölcsõ, sem koporsó nem jutott” tablóról név szerint megismerhetjük az ott született és meghalt kisbabákat. A jugoszláv hatóságok írásaikban a Délvidék 1941-es visszatérése utáni magyar államgépezetet lefasisztázzák. Bank Barbara ezzel szemben emlékeztetett:

Magyarországon az 1944-es német megszállásig a kommunista és a nemzeti szocialista szervezkedõket egyaránt büntették, az 1942-es „hideg napok”, a partizánok utáni razzia túlkapásaiért – egyedüliként a háború folyamán – a magyar igazságszolgáltatás büntetõeljárást folytatott le. Korábban, a tablókat olvasgatva azért kialakult egy spontán beszélgetés: mit tennének ma bárhol, ha „civilek” egy hátországban a járõrt lelõnék, avagy: hogy nevezzük ma a gyújtogatókat, robbantókat?

Bank Barbara részletesebben szólt Magyarkanizsáról, az ottani vérengzésekrõl. – A partizánok nagyon szívesen elvégezték azokat a feladatokat, amelyekre már a szovjet hadseregnek sem volt ingerenciája. – utalt a brutális kínzásokra. A napokig temetetlen, majd sekélyen elhantolt áldozatokat a kóbor kutyák kikaparták… Hogyan állították ki róluk a halotti bizonyítványt? Bizarr példákat idézett: haladt az utcán, egyszerre eltûnt. Utólag tömegével gyártottak stencilezett papírokon ítéleteket, csak a nevet, adatokat töltötték ki kézzel. A munkaképes korú, tehát családalapításra képes férfiakat likvidálták – nem véletlenül: a magyarság megmaradását akarták megakadályozni. Ez egy kidolgozott terv volt.

Hosszan sorolta azokat a délvidéki magyar vezetõket, akiket a jugoszlávok a háború után Magyarországról raboltak el, akár a hazai kommunisták segédletével. Kitért röviden arra: az egy szép remény volt, hogy itt lehet más berendezkedés, mint a megszállóké, a kommunista hatalom kiépülése már 1944 õszén elkezdõdött. Utolsóként a tömegsírokról szólt. Több mint 50-nek ismerjük a helyét, a Keskenyúton alapítványnak köszönhetõen GPS-szel be vannak mérve. Olyan helyen vannak, lebetonozva, ráépítve, amelyekre a szerb hatóságok nem adnak engedélyt exhumálásra. Srdjan Cvetkoviæ szerb történész 210 tömegsírról beszél, ezek közt nem csak magyar, hanem német tömegsírok is vannak. Befejezésül Szakács Ferenc Kinek kell megbocsátani címû írásából olvasott:

Újabban bíróságon keresztül lehet keresni, hogy az eltûntek ártatlanok voltak. Ha az utódok nem keresik felmenõik ártatlanságát, akkor azok bûnösök maradnak? Lehet, hogy csak 100-an, vagy 500-an adnak be kérvényt, akkor csak ennyi ártatlan tûnt el a razziákban? Sok kivégzettnek már nincs utóda, azok hova lesznek besorolva? Egy több mint 80 éves nagymama, akinek az édesapját 66 évvel ezelõtt kivégezték, nem mer a rádiónak, tévének nyilatkozni, fél. Egyetemet végzett unokája arra kéri, hogy ne nyilatkozzon, mert neki, az unokának a karrierjébe kerülhet.

Sok helyi vagy külföldi újságíró megkeresett bennünket, hogy nyilatkozzunk. Sok kérdésre válaszoltam, de nagyon meglepett, amikor az újságíró megkérdezte: Meg tudnék-e bocsátani azoknak, akik az édesapám haláláért felelõsek? Hosszú töprengés után sem tudnék válaszolni. Kinek kell megbocsátanom? Hisz nem tudom, ki a tettes. Lehet, hogy abba a hibába esnék, hogy én, „a bûnös leszármazott” vádolnék bûntelent ... Tõlem nem kért senki bocsánatot. Senki nem érzi magát bûnösnek. Senki nem mondta, hogy az apám bûnös volt. Ha megneveznék, hogy ki a bûnös, akkor talán tudnánk azt is, hogy kiktõl kell bocsánatot kérni, és kinek kell megbocsátani!

Az este moderátora végül meghívással élt: Valamennyiüket tisztelettel invitálom városunknak A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja alkalmából szervezett és 2017. február 23-án (csütörtökön) 17 órakor kezdõdõ megemlékezésére ide, ebbe a terembe. Beszédet mond Dénes Sándor Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere, Cseresnyés Péter államtitkár, Nagykanizsa és a térség országgyûlési képviselõje és Matuska Márton újságíró, kutató Újvidékrõl. Ekkor kerül sor a Nagykanizsai Polgári Egyesület középiskolás vetélkedõjének eredményhirdetésére is.

Kanizsa