Bár apám azt mondta, hogy kevés az esély arra, hogy január végén csalogassam az öreg meggyfámra az éhes madarakat, de a kemény tél most felülírta az íratlan szabályt, hogy a madáretetõt az õsz végén tegyük ki a kertbe, ablakpárkányra.

Az ötletet anyuéktól lestem el, ugyanis már évek óta egy kis fából készült etetõvel várják az éhes madarakat a második emeleti konyhaablak párkánya felett. Jönnek is, lassan már az egész család kívülrõl fújja, hogy a fekete, zöldes hasú a széncinke, aztán az meg a veréb és így tovább. Én a galambokat ismerem meg biztosan, mert néha azok is jönnek a könnyû prédára. Nem sajnáljuk tõlük, sõt, nagyon megnyugtató érzés, ahogy tavaszt idézõ madár-hangzavar hallható az ablak elõtt. Ezt a tavaszias hangulatot szerettem volna a kertembe hívni, így nosza: vettem egy ötliteres mûanyag kannát, vágtam rá egy jókora nyílást, és felkötöztem a fára. Mellé akasztottam két cinkegolyót, de megteszi egy darabka zsíros szalonna is. Az egész 20 percbe, és ötszáz forintba került, viszont megérte. Néhány nap telt csak el, majd madárcsicsergésre mentem ki valamelyik reggel. Egy cinkepár repkedett a madáretetõm körül, majd az egyik bele is repült, úgy falatozott. Látod apu, kemény fagyok vannak, még mindig nem késõ – mutattam apámnak a fa körül elszórt napraforgó magvak üres héját. Õsszel is ki fogom tenni…

Dr. P.A.