A három éve végre átkeresztelt Károlyi kert névadóját, a vörös grófot nem éppen hízelgõ módon felemlegetõ minapi sajtótájékoztató személyes érzékenységeket sértett – adták tudtomra. Különben is, a nemrég Kanizsán járt történész is pacifistaként emlegette. Akkor csak jó ember lehet, nem? Meglehet, nem csak 91 évvel ezelõtti a történet…

– Emberbaráti lelkek könnyen úgy képzelhetik, hogy az ellenfél vérontás nélkül is lefegyverezhetõ vagy leverhetõ. Így hát, szerintük, ez a hadmûvészet igazi hivatása. Bármily tetszetõsen hangzik is, szét kell foszlatnunk ezt a téves felfogást, mert a veszéllyel járó dolgoknál – márpedig a háború ilyen – a jóhiszemûségbõl fakadó tévedések a legkárosabbak. Mivel a legteljesebb erõszak alkalmazása egyáltalán nem zárja ki az értelem mûködését, az a fél, amelyik az ilyen erõszakkal kíméletlenül él, és a kiontott vérrel mit sem törõdik, kétségtelenül fölényre tesz szert, ha ellenfele nem így cselekszik. A kíméletlenebb fél parancsoló törvényt szab a másik számára, és így egymással versengve erõfeszítéseiket a végletekig fokozzák. Versengésüknek csak lehetõségeik szabnak határt. Ekként kell a dolgot látnunk. Oktalanság, fonák dolog volna, ha a háború durva megnyilatkozása iránt érzett ellenszenvbõl mindezt szem elõl tévesztenõk” (Carl von Clausewitz: A háborúról)

Az 1918 szeptemberében az olasz frontról hazarendelt Tisza István írta:
„Ellenségeink a mi feldarabolásunkért folytatják a küzdelmet…(Hazánkban pedig) vannak, akik évek óta élõsködnek a nemzet szenvedéseibõl, következetesen ássák alá a nemzet ellenállóképességét, erkölcsi erejét, konkolyt hintenek, bizalmatlanságot szítanak, a legádázabb ellenségeinkkel rokonszenveznek. Ezek nem politikai ellenfelek, hanem a létünkre törõ ellenség segítõ társai. Mindenünk kockán forog, az ellenség ilyen helyzetben zsibbasztja a nemzet karját. Vajon mindennek láttára nem kell-e azt mondanunk, hogy az Úr eszét veszi el annak, akit el akar veszíteni?” – Nemeskürty István „Mi történt velünk?” címû könyvébõl idézek. A király október 31-én telefonon kinevezte miniszterelnökké Károlyit, már aznap meggyilkolták Tiszát. A magyar csapatok ekkor még minden fronton épen álltak, érintetlenek voltak határaink. Linder hadügyminiszter november 1-jén parancsot adott, a magyar katonák tegyék le a fegyvert. Pedig tudnia kellett, ilyen parancsot a miniszternek nincs joga kiadni. Csak Ausztria-Magyarország uralkodója, kormánya vagy fõparancsnoka teheti ezt. November 3-án életbe lépett a Padovában kötött fegyverszünet. Ez nem avatkozott az országhatárokba. Azaz külföldi katona nem léphette volna át az országhatárt. A fegyverszünet ugyanis nem azonos a békeszerzõdéssel, sem a megszállással. Mi betartottuk, az ellenség nem. Akadály nélkül sétált az ország belsejébe.
Történetesen Károlyi Mihály már a háború elõtt, 1914 júniusában „agitációs körutat” tett az Egyesült Államokban. Európába visszatértekor már kitört a háború, a francia kormány internáltatta a nála tartózkodó osztrák-magyar alattvalókat. Keserves sorsukról Kuncz Aladár írt A fekete kolostorban. A szerzõ öt évet töltött fogolytáborokban, tömlöcökben, egy sziget várbörtönében. Vétke csupán az volt, hogy magyar állampolgár létére csodálta a francia kultúrát, s ott helyben érte õt a hadüzenet. Ká-rolyi Mihályt pedig szabadon engedték. A többit az olvasóra bízom.
Papp János