Tisztelt Hölgyeim, Uraim, kedves Kanizsaiak!

Albert Chomus A magyarok vére címû írásában ezt írta a magyar forradalom jelentõségérõl: „A legázolt és bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért mint bármelyik másik nép az elmúlt 20 esztendõben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömõ, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullania – s ez a vérfolyam már alvad az emlékezetben…

Nyomorúságuk, láncaik és számûzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk, a szabadságot, amelyet õk nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk.”

Mélyen Tisztelt Emlékezõk!

51 évvel ezelõtt a magyar nép fellázadt a zsarnokság ellen, s hazánk legszebb forradalmi hagyományaihoz méltó forradalmával kinyilvánította az emberi jogok, a nemzeti függetlenség és a demokrácia iránti elkötelezettségét. A magyar 1956 példát adott a világnak arról, mit tehet egy kis nép, ha a szabadság és az igazság ügyét szívügyének tekinti. A történelmi eseményeket ismerjük és nem felejtjük! Emlékezzünk most az áldozatokra, a hõsökre, a pesti és kanizsai srácokra a harcoló Budapestre, az egész lángban álló Magyarországra! Emlékezzünk azokra is, akiknek menekülniük kellett és azokra, akik itthon maradtak, akiket letartóztattak, megkínoztak, kivégeztek s azokra is, akiknek életét évtizedekre tönkretette az újraéledõ diktatúra!

Hölgyeim és Uraim!

Azért jöttünk össze, hogy hálánkat és köszönetünket kifejezve közösen hajtsunk fejet a szabadságharc mártírjai és hõsei elõtt. Ma is itt vannak közöttünk a hiteles tanúk, a forradalom és a szabadságharc résztvevõi. Közülük sokan velünk együtt ünnepelnek itt a mûvelõdési központban. Õk emlékeztetnek minket arra, hogy nem letûnt idõkrõl beszélünk, hogy mindez még élõ, eleven valóság.

Kedves Barátaim!

A bevezetõt követõen visszaemlékezések, újságcikkek és korhû dokumentumok alapján idézzük meg a kanizsai történéseket.
Rózsás János író így emlékezett:
”Október 25-én csütörtökön kora délután a Dunántúli Kõolajipari Gépgyár szervezésében nemzeti színû zászlók alatt vonultak a város utcáin a különbözõ munkahelyekrõl az emberek a Szabadság térre. Az elsõ világháborús emlékmû környékén gyülekezett az egyre sokasodó tömeg. A magasra emelt zászlókat tartó munkások után, rendezett sorokban elindult a tüntetõ menet és bekanyarodott az Ady Endre utcába. A városháza elõtt megtorpant az eleje, és kiabálták: Kitûzni a nemzeti zászlót!

A hivatalsegéd sebtében megjelent az erkélyen, de a lobogó közepén ott volt a vörös csillagos címer. Pfújolni kezdtek az emberek és a hivatalsegéd zavartan tétovázott. Kilépett utána a felesége, ollóval a kezében. Egyszerre felzúgott a tapsvihar. Egy perc alatt az erkély rácsához erõsítették a lyukas zászlót, és a menet megindult tovább, de rögtön újra megállt. A tisztiklubon sem volt zászló! A tömeg elözönlötte a posta és a klub közötti kiszélesedett utcát és kórusban kiabált zászlóért. Csak amikor a zászló végre megjelent az épület homlokzatán, akkor hömpölygött tovább az emberáradat.

A Kossuth-nótát, a Klapka-indulót énekelték végig az Ady utcán. Itt-ott jelszavak is elhangzottak, fõként ruszkik haza! A vasutas házaknál, az aluljáró mellett felnyitották a sorompókat, és a tömeg a dombtetõn lévõ határõr laktanyához vonult. A laktanya parancsnoka és a tisztek a kapuõrség épületének lapos tetejérõl biztosították a tüntetõket együttérzésükrõl és a tömeg a katonákat éltetve vonult le a Csengery utcára, és a Fõ utcán lekanyarodva visszatért a Szabadság térre. A Himnusz eléneklése után a tömeg békésen feloszlott. Ezután fiatal gyári munkások végigjárták a várost, és mindenütt leszedték, leverték a vörös csillagokat, a kommunista címeres táblákat. Este, a korai sötétedés után újabb tömeg verõdött össze a Szabadság téren, és lelkes közbekiabálásokkal, fel-felcsattanó tapssal buzdították a munkásokat, akik a szovjet háborús gyõzelmi emlékmû tetejérõl próbálták acél sodronykötelekkel, munkagépekkel lehúzatni a szovjet katona betonszobrát. A beton, a vas ellenállt a kötélhúzásnak. Valaki közbekiáltotta: Mutasd meg neki az órádat, majd akkor lejön! Egy idõsebb ember a betonkút káváján egyensúlyozva szónokolt. Azt mondták, hogy majd az unokáinknak jobb lesz, én azt akarom, hogy már nekem is jobb legyen! Megtapsolták. Végre sikerült a magasból lerántani a betonszobrot. Ujjongó kiabálás, tapsvihar követte a sikeres akciót.”

Hölgyeim és Uraim!

Az elmúlt évben az 50. évforduló tiszteletére megjelent egy öszszefoglaló mû a Zala Megyei Levéltár jóvoltából „A legyõzött gyõz az elesett él” címmel, amely a forradalom zalai krónikáját dolgozza fel. Városunkról a 25-i történéseket dr. Kerecsényi Edit fotóiból kísérhetjük végig. Edit néninek, fényképein az akkori felszabadulást, annak elemi és tiszta örömét sikerült lencsevégre kapnia. Ez sugárzik minden képrõl, amelyen a tüntetõk arca látható. Közülük többen itt ülnek, közöttünk.

Idézzük Gelencsér Gábor: A Vasember titka címû cikkének részletét:
„A Petõfi Kör és a Landler Gimnázium tanári karának lelkesedése magával ragadta a muzeológusnõt, aki hivatását teljesítette azzal, hogy fényképezõgépével rögzíteni kívánta a kanizsai eseményeket. A felvételek tanúsága szerint a gimnázium diákjai és tanárai lelkesen és rendben vonultak fel az akkori Somogyi Béla úton. A dél-zalai városban nem volt harc, a hõn óhajtott változásokat határozatban foglalta össze a helyi nemzeti bizottság. Dr. Kerecsényi Edit egy filmtekercsen azt a pillanatot is megörökítette, amikor a gépgyár dolgozói az egykori szabadság téren álló szovjet katonaszobrot levágták a talapzatáról és egy jármûvel elhúzták. Nagy volt a tülekedés a szobor körül, de a filmet dr. Kerecsényi Edit megsemmisítette, mert tudta, hogy a megtorlás idején a munkásoknak bajuk lehetne….

A forradalom idején megjelent újságokat, röplapokat is összegyûjtötte, és a lazsnaki szociális otthon padlásán rejtette el Majczen Mária akkori színinövendék segítségével. Ezeknek a kordokumentumoknak nyomuk veszett, de a fényképek a nõi furfangnak köszönhetõen fennmaradtak. Amikor a forradalom elbukott, s már a megtorlástól is tartani lehetett, a leleményes muzeológusnõ a beszédes felvételeket a jól ismert kanizsai Vasember, múzeumban õrzött elõdjének a „combjába” rejtette.

Az október 26-i eseményeknél meg kell állnunk egy pillanatra, hiszen ahogy Balogh László: A kanizsai 56-os események 2. áldozata c. cikkében írja:
Az események kronológiájával és személyeivel jórészt tisztában vagyunk, de még ma, 50 év után is vannak fehér foltok, mert az elhallgatások és elhallgattatások reflexei még mûködnek.
1956. október 26-án az esti órákban a tüntetõk egy csoportja a Magyar Dolgozók Pártja székháza, (az ismertebb nevén „ÁVH-épület”, Kreiner-villa) elé vonult és fegyvereket követelt. A karhatalom ekkor a tömeg közé lõtt. A sortûzben Skerlák Józsefné életét vesztette. A lövöldözésnek 14 sérültje volt. Az Új Zala október 28-i híradása alapján: Kocsis József, Ungor Károly haslövést kapott, Balázs László tüdõlövést. Ugyancsak súlyosan sérült Tóth Mária, Maros Ferenc, Horváth Ferenc, Horváth János, Godina László és Tóth Iván. A híradás szerint Ungor Károly „gimnazista” tanuló haslövést kapott és november elsején belehalt sérüléseibe.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szükségét éreztük, hogy méltó módon megemlékezzünk és név szerint felsoroljuk az ártatlan áldozatokat azért is, hogy a tények végre a helyükre kerüljenek. A cikk szerzõje kötelességének érezte, hogy utánajárjon, ki is volt valójában Ungor Károly „gimnazista tanuló”. Hamar kiderült, hogy Ungor Károly szentpéterúri fiatalember nem gimnáziumba, hanem a helyi 406. számú ipari iskolában 2. osztályos szobafestõ ipari tanuló volt. Barátja, akivel este moziba ment, s állítólag így keveredett a lövöldözésbe: Kovács József volt, aki már meghalt. Szerény, csendes, halk szavú fiatalemberként emlékeznek rá.
Bizonyítványában példás magatartás, jeles gyakorlati ismeretek és közepes általános tanulmányi elõmenetel található.
A sírján, a szentpéterúri köztemetõben az alábbi olvasható:
„Itt nyugszik Ungor Károly
Élt 16 évet
Megsebesült 1956. október 26-án
Megnyugodva Isten akaratából meghalt november 1-én.
Örökké gyászolják szeretõ szülei és testvérei”

Kedves Barátaim!

Furcsa, hogy az elmúlt 51 év, mennyire eltakarta ezeket az eseményeket. Városunkban büszkék lehetünk arra, hogy 1956 kapcsán van mibe fogódzkodnunk, van mire emlékeznünk. A helyi történések, a DKG dolgozói, a gimnazisták, Orbán Nándor, dr. Lékay Gyula, dr. Paizs Ferenc, a Csittvári Krónika és sorolhatnánk tovább…

Érdekes és újra felfedezhetõ momentum volt, hogy az akkori Irányi Dániel Gimnáziumban (ma Batthyány gimnázium) egy nagyszabású gyûjtés és segélyakció történt a Diákszövetség összefogásával az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium diákjai számára, akik „a budapesti forradalmi események következtében elárvultak, illetõleg ellátatlanok lettek.” Így egy osztályra való budapesti diákot hoztak el Nagykanizsára az 1956-57-es téli szünetben, hogy fájdalmukat enyhítsék. Közel 10 ezer forint gyûlt össze 5-10 forintjával a gimnáziumból és a városból erre a nemes célra. Ez akkoriban bátor és szép tett volt.

Egy öreg diák: Kamaszok a történelem sodrában címû írásából a következõt olvashatjuk:
„November 4-én a sokkolóan ránk szakadt csapást nem akartuk elhinni. Nagy Imre hajnali beszéde, majd az írószövetség segítségkérése kétségbe ejtett bennünket.
Nem igaz, hogy így ért véget! Nem lehet, hogy csak ennyi jutott nekünk a szabadságból! Kénytelenek voltunk megtapasztalni, hogy a legcsodálatosabb forradalomnak ilyen keserû vége lett.

Hosszú idõre megállt az élet, sztrájkhullám, halottak, letartóztatások híre jött naponta. Az igazi forradalmárok még nem adták föl. Nem hittek semmilyen ígérgetésnek. Mi már elcsendesedtünk.”

November 7-én délelõtt Nagykanizsán futótûzként terjedt el a hír, hogy dr. Lékai Gyula ügyvédet, a városi Nemzeti Bizottság elnökét, valamint dr. Paizs Ferencet a katonai hatóságok õrizetbe vették. A városi szervek megdöbbenéssel fogadták a hírt és azonnal mûködésbe léptek szabadon bocsátásuk érdekében, így 12 órai fogva tartás után szabadlábra kerültek és az alábbi nyilatkozatot tették:
„Alig egy héttel ezelõtt városunk lakossága a forradalom lázában égett. Ezt a megmozdulást azonban olyan jelenségek kísérték, melyek a rendet, a város biztonságát veszélyeztették. Városunk sorsáért és a forradalom vívmányainak megtartásáért aggódva, néhány nagykanizsai mérsékelt, megfontolt barátunkkal és a dolgozó nép széles rétegei bevonásával elhatároztuk, hogy közbelépünk. Életre hívtuk Nagykanizsán a Nemzeti Bizottságot, melynek elsõdleges feladatául a rend, a fegyelem helyreállítását, nemkülönben a város élelmezésének biztosítását és a forradalom vívmányainak megtartását tûztük ki… Munkánk nyomán a felzaklatott kedélyek némileg megnyugodtak, a rend és fegyelem helyreállt, a túlzó elemek káros munkáját kikapcsoltuk.

Ilyen körülmények között vált lehetõvé azután, hogy városunk lakossága és honvédségünk a szovjet csapatok megérkezésekor rendben és nyugodtan viselkedett, és ezzel városunk egész lakossága megmenekült attól, hogy a város harci cselekmények színhelyévé váljék…”

Tisztelt Ünneplõ Közönség!

A kommunizmus áldozatainak számbavételére sajnos sehol a világon nem rendeztek nürnbergi pert – de mi, józan magyarok az áldozatokat ma is áldozatoknak és a megtorlást ma is megtorlásnak nevezzük. Idézzünk Harkány László: Orbán Nándor emlékére címû írásából:
„1957. Hideg, zord februári hajnal. A rendõrségi fogda folyosóján egy magányos égõ pislog. A zárkákban sötétség, de a foglyok virrasztanak. Mozgalmas éjszaka van, a gimnázium tantestületének jelentõs hányadát az éjszaka „begyûjtötték”.
Csikordul az egyik cella ajtaja, az õr mutatja új „szállásomat”. Bezárul mögöttem az ajtó, s ott állok a zsúfolt helyiségben porig alázva, a derekamon a kezem, tartom a nadrágomat, remeg a lábam. A házkutatás, az elsõ kihallgatás izgalmai kimerítettek.
A négyszemélyes cellában nyolcan szorongunk. Az elsõ pillanatok ismerkedéssel telnek. A társak rezignáltan veszik tudomásul, az új fiú érkezését, csak egy középkorú férfi csendes, bársonyos hangja vigasztal.
Segíthetek? Nincs nagyobb bajod? Összehúzódunk, itt lesz a helyed! – mondja.
Megismertem a hangját, néhány napja személyesen találkoztunk. Akkor is ilyen bölcs, megfontolt volt. Somogyországból jött kanizsára, barátai unszolására vállalta a városi nemzetõr-parancsnokságot. Rendet, törvényességet, nyugalmat ígért, amit be is tartott.

S most itt vagyunk. Csend van. Új „lakó” már nem érkezik…”

Kedves Ünneplõ Kanizsaiak!

Sorolhatnánk tovább a visszaemlékezéseket, téphetnénk fel a sebeket. Hosszú és fájdalmas harc volt ez, pedig a hatalom mindent megtett azért, hogy október 23-át és a szabadságot az emberek elfeledjék. Az elvett szabadságért cserébe jóléti intézkedések sorozata indult, s míg a szocialista tábor többi államában olykor fûtésre és világításra sem tellett, nálunk volt trapper farmer, hétvégi telek és maszekolás. A hatalom – Faludy György szavaival - „kolbászra cserélte fel a kötelet”. Ám az igazság igazság marad, ha a föld mélyére temetik is. Az igazság igazság marad akkor is, ha valaki nem akar tudomást venni róla. Ezért gyõzött végül 1956!” A rendszerváltáskor, Magyarország újjászületésekor beteljesedett Márai Sándor versének jóslata: „Angyal, vidd meg a hírt az égbõl, Mindig új élet lesz a vérbõl.” Álljunk ki, hiszen ismerjük a régiek igazságát: „ha nem állsz ki semmiért, elesel mindentõl”.

Kedves Barátaim!

’56 örökösei azok, akik lélekben fiatalok maradnak, ezért nem kényelmesedhetünk el, nem dõlhetünk hátra, nem mondhatjuk, hogy elfáradtunk. Nem félemlíthet meg bennünket semmilyen hatalom. Ma sem dõlhetünk be álreformoknak, hamis ígéreteknek. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy majd az unokáinknak jobb lesz…Én is azt szeretném, amit az egykori ’56-os kanizsai munkás mondott a betonkút kávájáról: „Már nekem is, nekünk is jobb legyen ! Fiatalnak kell maradnunk szívben – lélekben egyaránt és akkor nyugodtan mondhatjuk: Nem félünk a holnaptól, mert látjuk a tegnapot.”

Kedves Emlékezõk!

Ha a temetõben Mindenszentek alkalmából halottainkra emlékezünk, és hazafelé menet útba ejtjük a „mindenki keresztjét,” kérem, hogy egy szál gyertyával emlékezzünk Ungor Karcsira és a többi ártatlan áldozatra.

Marton István, polgármester ünnepi beszéde elhangzott a Hevesi Sándor Mûvelõdési Központ színháztermében, október 23-án.